2Korinthus 5. – Napi parancs 2.

Olvasandó: Korinthusiakhoz írt 2. levél – 5. fejezet 

11-21. vers

“(11) Ismerve tehát az Úr félelmét, embereket nyerünk meg, Isten előtt pedig nyilvánvalók vagyunk; remélem azonban, hogy a ti lelkiismeretetek előtt is nyilvánvalók vagyunk. (12) Nem ajánlgatjuk ismét önmagunkat, hanem inkább alkalmat adunk nektek a velünk való dicsekedésre, hogy legyen mit felelnetek a színből és nem szívből dicsekedőknek. (13) Ha azért bolondok vagyunk, az Istenért van, ha eszesek vagyunk, az értetek van. (14) A Krisztus szeretete szorongat minket, mert úgy gondoljuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindazok meghaltak, (15) és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. (16) Úgyhogy mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint, sőt ha ismertük is Krisztust test szerint, többé már nem ismerjük. (17) Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjálett minden. (18) Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket magával Jézus Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. (19) Mivel Isten az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítva nekik bűneiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét. (20) Krisztusért járva tehát követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel. (21) Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.”

/Revideált Károli Biblia (Veritas)/

Napi parancs (5/2): „akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és föltámadt.”

 

Csodálatos áldás életünkre nézve a Krisztus megváltó halálának kettős titka. Az egyik az, hogy „Aki bűnt nem ismert”, az Jézus, akinek egyedül volt tiszta, bűn nélküli élete az emberi testben, az Atya „Őt tette bűnné érettünk”, s rajta kitöltötte igaz ítéletét, hogy azt ne nekünk kelljen elszenvedni, mert abban mi elvesznénk örökre. De Isten kegyelmes döntése folytán hitünk által, ha mi azonosulunk Krisztus áldozatával, „Isten igazsága lehetünk Őbenne”. Egyetlenét szegeztette a keresztre, mintha Ő volna minden bűnünk megszemélyesítője. Tartozásunkat Ő fizette és mi tisztán állunk Isten előtt! Ennek az áldozatnak árán Isten nem ítélő haragjával, hanem megengesztelődött atyai szívvel fordulhat a bűnös embervilág felé. Az átkos ellentét feloldódott. „Megengesztelte magával a világot.” Bűnösök vagyunk, de „nem tulajdonítja nekünk bűneinket”. Nem taszít el, hanem hívogat és vár. Nem rettent, hanem vigasztal. Kifogyhatatlanul megbocsátó kegyelmű a mi üdvözítő Istenünk! Ezért zeng e világban az Evangélium szava, az Istennel való megbékélésre hívogató örömhír. Emberek hirdetik, akikre rábízta Isten „a megbékélés szolgálatát”. De általuk Ő maga unszol: Béküljünk meg Ővele. Az Istennel való megbékélés másik áldása, hogy új életre sarkall. Ennek lényege, hogy többé nem magunknak élünk, hanem Istennek! Hisz a korábbi ellenségeskedés Istennel azért volt, mert önfejűen, magunknak, a magunk kedvét, akaratát, hasznát hajtva éltünk. Az ún. „szabad akarat” eredetileg egy ellenkező, lázadó akarat az Istennel szemben. Krisztus engesztelő halála attól is engesztelő, mert engedelmességből ment a keresztre. Egész életére az engedelmesség volt a jellemző. Az Atya akaratát kereste és vitte véghez mindenben. Az Atyáért élt! És Krisztus ezt az engedelmes életet adta oda helyettünk az Istennek! A mi megbékélésünk Istennel pedig abból látszik meg, hogy többé nem magunkért élünk, hanem Istenért.

MA: legyen kiinduló kérdésünk a mindenkori megtérők első kérdése: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?”

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked*