Olvasandó: Mózes 4. könyve, 17. fejezet
„(1) Az ÚR így szólt Mózeshez: (2) Szólj Izráel fiainak, és végy tőlük egy-egy vesszőt atyáik háza szerint atyáik házának valamennyi vezető emberétől, összesen tizenkét vesszőt, és mindegyikük nevét írd föl a vesszejére. (3) Áron nevét pedig a Lévi vesszejére írd, mert mindegyik vessző egy-egy háznép fejéé. (4) Tedd a gyülekezet sátrában a bizonyság ládája elé, ahol megjelenek nektek. (5) És az történik, hogy annak a férfinak a vesszeje, akit kiválasztok, ki fog hajtani. Így csendesítem le Izráel fiainak zúgolódását, amellyel zúgolódnak ellenetek. (6) Ezt Mózes elmondta Izráel fiainak, és minden vezető ember átadott neki egy-egy vesszőt; atyáik háza népe szerint minden vezetőre egy vessző jutott, összesen tizenkét vessző. Áron vesszeje is azok között a vesszők között volt. (7) Mózes pedig elhelyezte a vesszőket az ÚR színe elé a bizonyság sátrában. (8) Másnap bement Mózes a bizonyság sátrába, és íme, a Lévi házából való Áron vesszeje kihajtott, bimbót fakasztott, virágot növelt, és mandulát érlelt. (9) Ekkor Mózes kihozott minden vesszőt az ÚR színe elől Izráel fiai elé, és miután megnézték, mindenki elvette a maga vesszejét. (10) Az ÚR azt mondta Mózesnek: Vidd vissza Áron vesszejét a bizonyság ládája elé, hogy megőrizzék ott jelül a lázadó fiaknak, hogy megszűnjék az ellenem való zúgolódásuk, hogy ne haljanak meg. (11) Mózes így is tett. Ahogy az ÚR parancsolta neki, úgy cselekedett. (12) Akkor azt mondták Izráel fiai Mózesnek: Lásd, pusztulunk, veszünk, mindnyájan elveszünk! (13) Aki közeledni mer az ÚR hajlékához, meghal. Hát mindnyájunknak el kell pusztulnunk?”
/Revideált Károli Biblia (Veritas)/
Napi parancs (17/1): Virágzó mandulafát látva emlékezzünk Krisztus feltámadására!
A nyírségben, ahol kora gyermekségemet töltöttem, a virágzó mandulavesszőt a vallásosak „Áronvessző”-nek is nevezték. Ezzel is emlékeztették magukat arra a „kedves ítéletre”, amiről ez a csodás történet szól. Hogyan emlékeztet minket a mandulafa virága Isten kedves ítéletére?
Úgy tudom, hogy tavasszal az első gyümölcsfa, amelyik kivirágzik a mandula. Egyszer volt egy mandula vessző, amelyik az összes többi között elsőnek virágzott ki: egyik napról a másikra. Sőt, gyümölcsöt is termett! Ez természetfeletti eset volt, Isten beavatkozása a természet rendjébe, Áron kiválasztottsága melletti bizonyítékként. Ez Önmagában is megrázóan csodálatos dolog volt, de ha a célját nézzük még inkább. Ugyanis nemcsak amiatt tette, hogy Áron mellett tanúskodjon, hanem – ahogy a 15. versben olvassuk – azért is, hogy lecsillapítsa az ellene való lázadást, hogy meg ne haljanak a zúgolódók. Ez a „lecsillapítás” lehetett volna újra tragikus is mint Kóré lázadása esetében. Egyszerűen eltűntethetett volna minden zugoldódót és kész, de Isten nem akarja a bűnös ember halálát, hanem hogy megtérjen és éljen! Ezért inkább egy életet hozó csodával ítélt. Ezért nevezem én ezt a vessző-jelet kedves ítéletnek.
Az Örökkévaló válaszolt ezzel a zúgolódást okozó kérdésre, hogy ki az Ő választottja a papságra, de úgy, hogy nem halált hozott a próbatétel, hanem életet, gyümölcsöt. Ilyen csodálatos, kedves ítélet született számunkra húsvétkor, amikor Jézus Krisztus halála és szenvedése életet hozott: kivirágzott a mandulafa és gyümölcsöt hozott: megbocsátás és életet!