Korinthus 14. – Napi parancs 2.

Olvasandó: Korinthusiakhoz írt levél – 14. fejezet 
26-40.vers

“(26) Mit mondjunk ezek után, testvéreim? Amikor összegyűltök, mindenkinek van zsoltára, tanítása, kijelentése, nyelveken szólása és annak magyarázata. Minden épülésre legyen. (27) Ha valaki nyelveken szól, kettő vagy legfeljebb három legyen, mégpedig egymás után, és egy magyarázza meg. (28) Ha pedig nincs magyarázó, hallgasson a gyülekezetben, csak magának szóljon és Istennek. (29) A próféták pedig ketten vagy hárman beszéljenek, és a többiek ítéljék meg. (30) De ha közben egy másik ott ülő kap kijelentést, az előbbi hallgasson el. (31) Mert mindnyájan prófétálhattok egyenként, hogy mindenki tanuljon, és mindenki bátorítást nyerjen. (32) A prófétalelkek pedig engednek a prófétáknak. (33) Mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene. Mint ahogy a szentek minden gyülekezetében, (34) úgy nálatok is az asszonyok hallgassanak a gyülekezetben, mert nincs megengedve nekik, hogy szóljanak, hanem engedelmeskedjenek, ahogy a törvény is mondja. (35) Ha pedig tanulni akarnak, kérdezzék meg otthon a férjüket, mert illetlen dolog az asszonynak szólni a gyülekezetben. (36) Vajon tőletek indult ki Isten beszéde, vagy egyedül hozzátok jutott el? (37) Ha valaki azt gondolja, hogy ő próféta vagy lelki ajándék részese, vegye eszébe, hogy amiket nektek írok, azok az Úr rendeletei. (38) És ha valaki ezt nem ismeri el, azt sem fogják elismerni. (39) Testvéreim, törekedjetek a prófétálásra, és a nyelveken szólást se tiltsátok. (40) Minden ékesen és jó rendben történjék.”

/Revideált Károli Biblia (Veritas)/

Napi parancs (14/2): Az istentiszteleten is: „Kövessétek a szeretetet, kívánjátok a lelki [ajándékokat], leginkább pedig, hogy prófétáljatok – másokért!

 

Az apostol természetesnek tartotta, hogy a keresztyén gyülekezet életében minden tag tevőlegesen részt vesz. Az ő napjaiban még az istentiszteleti összejövetelen is bárki megszólalhatott, hogy hozzájáruljon a többiek építéséhez. A formák változhatnak, de a lényeg ma is érvényes: nem igazi keresztyén gyülekezet az, amelyben a tagok nem tudnak megszólalni bizonyságtételükkel, csak mindig hallgatnak! (26.) De azért szükségesnek tartotta az apostol, hogy a gyülekezet tagjai beilleszkedjenek megnyilatkozásaikkal a szép rendbe. A sokféle megszólalás nem fajulhat hangzavarrá. Isten nem a versengésnek, a „visszavonásnak”, hanem a rendnek, az összhangnak Istene. Ha ki-ki túl akar tenni szavával a másikon, abból olyan rút összevisszaság lesz, hogy jobb, ha csak egy beszél és a többi hallgat! (31-33.) És mert nem szólalhat meg mindig mindenki, az apostol a „hallgatást” is csakugyan kötelességévé teszi a gyülekezet tagjainak. Megvan az ideje a megszólalásnak, de sokszor várni kell rá. És aki tud hallgatni és csendben várni, az is éppúgy hozzájárult ezzel a közös épüléshez, mint az, aki megszólalt. Még ha csakugyan van Istentől kapott mondanivalója is! Az alkalmatos időt is hadd mutassa meg rá Isten! (Victor János Korinthusi levél magyarázata 132. old.)

„…mindeniteknek van zsoltára, tanítása, nyelve, kijelentése, magyarázata.”
A korinthusi gyülekezeti problémák kezelésének alkalmából elhangzó Igékben az Úr többször is kijelenti Pál apostolon keresztül, hogy mindenki, aki újjászületett a Szentlélektől, kap valamilyen lelki ajándékot, amivel szolgálhat. Napjaink református istentiszteleti gyakorlata felől nézve felmerül a kérdés: hol vannak ezek az ajándékok? Mikor élünk, szolgálunk ezekkel? Az „ékes rend” megtartása érdekében a vasárnapi istentiszteleteinket 1-2 személy fegyelmezett, hivatalos szolgálatára egyszerűsítettük le. Így valóban könnyebb mindenféle „zűrzavar” megakadályozása. Bizonyára azért alakult ez így, mert ahogy a korinthusi példa is mutatja nagyon nehéz megelőzni a kísértő veszélyt, hogy a Lélek indítására hivatkozva a magamutogatás emberi fertőzése bele ne keveredjen a szolgálni akaró buzgóságába. Ez azonban nem okozhatja azt, hogy – átesve a ló másik oldalára – elássuk magunkban a kapott ajándékainkat és csak hallgassunk a gyülekezetben. Bizony nehéz az egyensúlyt megtalálni a szólás és hallgatás, a visszahúzódás és kilépés magatartásában a közösségi alkalmakon. De ezúttal épp ebben tanít bölcsességre az Úr: egyfelől fékez, másfelől bátorít. Amit ki-ki kapott a Lélektől, azt osszuk meg egymással, de egymásra figyelve, tapintatosan, érzékelve a közösség lelki érettségének megfelelő rend határait. A közösen elfogadott mederben folyjanak az ajándékokkal való szolgálatok, de folyjanak, mint egy szépen szabályozott méltóságteljes folyó!

MA: alkalmazzuk magunkra az ajándékainkkal való szolgálatunk „megítélésének” felszólítását ebben a tekintetben megvizsgálva: vajon kellőképpen szolgálok-e közösségemben? Tegye a Szentlélek bátorítássá vagy fékezéssé kinek-kinek ezt a tanítást – annak megfelelően, amire szükségünk van!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked*