Olvasandó: Korinthusiakhoz írt levél – 15. fejezet 
1-11.vers

„(1) Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, melyben álltok is, (2) amely által üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, amint hirdettem nektek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. (3) Mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit én is úgy kaptam, hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, (4) és hogy eltemették, és hogy feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, (5) és hogy megjelent Kéfásnak, azután a tizenkettőnek. (6) Majd megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, némelyek azonban elaludtak, (7) azután megjelent Jakabnak, azután az összes apostolnak, (8) végül mindenki után, mint egy torzszülöttnek, nekem is megjelent. (9) Mert én vagyok a legkisebb az apostolok között, aki nem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert üldöztem Isten egyházát. (10) De Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok, és a hozzám való kegyelme nem volt hiábavaló, sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan, de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. (11) Tehát akár én, akár ők: így prédikálunk, és így lettetek hívőkké.”

/Revideált Károli Biblia (Veritas)/

Napi parancs (15/1): Legyen folyton eszünkben az evangélium!

„hacsak nem hiába lettetek hívőkké.”

Lehet „hiába” is hívővé lenni!? Hogyan? Úgy, hogy valaki, miközben hisz Istenben, hisz Jézusban, még követi is példáját és gyakorolja vallását, de a lényeget, amivel a hite elérné a célját, amin múlik az üdvössége, azt nem hiszi, vagy nem jól hiszi. Ennél fogva hite hiábavaló, vagyis felesleges az üdvösség szempontjából. Korinthusban voltak ilyenek, akik nem hitték a testünk feltámadásának evangéliumát. Pedig az üdvözítő (=megtartó, szabadító) hit lényege, alapja, melyre egész lelki életünk épülete felépül: feltámadásunk örömhíre. Hogy erről meggyőzze a kételkedőket – akár a korinthusiak, akár a mai keresztyének között –, Pál egy tényből indul ki, amely mindnyájunknak közös bizonyossága: ez pedig a Názáreti Jézus Krisztus testben történt halála és feltámadása. Ez az az evangélium, amelyet Pál Korinthusnak hirdetett, amelyet elfogadtak, amelyen megállnak, s amelyben üdvözülnek. Ettől a néhány egyszerű ténytől tehát, melyet Isten cselekedett a Jézus Krisztus által, nem lehet eltérni az üdvjavak elvesztése nélkül. Ez a néhány tény: Krisztus meghalt, eltemettetett, harmadnapon feltámadott. Szinte fülünkbe cseng ettől az ősgyülekezet mai napig ismételt hitvallása a Hiszekegy: „szenvedett, meghala, eltemetteték, harmadnapon halottaiból feltámada”. 

  1. Azt, hogy a bűneinkért halt meg, mindenki átlátja, mert egyrészt ez volt jövetelének, megtestesülésének célja, másfelől a halál egyenes következménye volt a bűnnek: de mert Jézus magára vette a mi bűneinket, a bűn és a halál hatalmát megerőtlenítette rajtunk.
  1. Az, hogy eltemettetett hangsúlyozza, hogy Jézus végérvényesen és teljesen befejezte, lezárta a halált minden következményeivel, s képe lett az élet teljes megszűnésének. Ám az, hogy feltámadott, Istennek az életet újjáteremtő tette, amelyben jobban és teljesebben jelenti ki magát, mint eddig bármibe.
  2. Végül a feltámadott Úr megjelent Kéfásnak (5-7). „Megjelent” (õphthe), ez két dolgot foglal magában. Először azt, aki megjelent: ez nem volt más, mint a Megfeszitett; azután azt a tapasztalást, tapasztalásban meggyőződést, bizonyosságot, amely a Kéfás, a tizenkettő, az ötszáz stb. atyafiban alakult ki, mint a személyes megbizonyosodás arról, hogy Jézus él.

MA: Ezt kell újra és újra nekünk is eszünkbe juttatni, hogy mi is meg tudjunk állni a hitben. Mert olyan könnyű elfelejteni, kétségbe vonni, elferdíteni, mindenféle képzelgéssel helyettesíteni.

Vélemény, hozzászólás?