„Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, örökre enyém vagy.”
Hogyan is jutottam el a bizonyságig, hogy tudom, hiszem, hogy örökre az Övé vagyok?
A családomban nem beszéltünk hitről, Istenről, éltük az életünket világi módon. Nagymamámat láttam párszor olvasni a Bibliát és tudtam, hogy néha elmegy a templomba. Egyedül az esti imádságot tanultam meg tőle és ettől többet nem beszéltünk Istenhez, Istenről.
Gyermekkoromtól, ameddig csak visszaemlékszem, és fiatalon is egy szorongó és nagyon érzékeny ember voltam. Teljesen össze tudott törni, amikor nem sikerült valami, nem úgy történtek a dolgok, ahogyan azt szerettem volna: pl. amikor nem vettek fel az óvónőképzőbe. Ugyan történtek velem jó dolgok is, az első munkahelyemen, egy vidéki iskolában jó közösségbe kerültem, ahol sokat tanultam kollégáktól, mind emberileg, mind szakmailag. Fiatalon már nagy volt az igazságérzetem, de ugyanolyan pesszimista, szorongó maradtam és csak azt éreztem, hogy nem vagyok boldog. Valami hiányzik az életemből. Voltak barátaim is, velük jó volt megosztani a gondjaimat, előfordult, hogy ehhez alkohol fogyasztása is társult, sőt még cigaretta is. Ezeket mind, mind jó feszültségoldónak találtam – egy ideig, darabig. Aztán jött az agykontroll. Gondoltam, ez majd segít! Aztán nem segített.
1992-ben jöttem Miskolcra, akkor mentem férjhez egy olyan emberhez, aki ma is hűséges társ, gondos apa és munkáját becsületesen végző ember. Született két egészséges, szép gyermekünk, én mégsem voltam boldog. Nem találtam a helyemet Miskolcon, mindig egyedül éreztem magamat. GYES után nem vettek vissza dolgozni és úgy éreztem összecsapnak fejem felett a hullámok. Nem vettem észre, hogy mennyi mindenért hálás lehetnék, nem tudtam örülni semminek sem. Ez megterhelte a házasságunkat is. A rossz lelki állapotom miatt megjelentek a testi tünetek is. Elkezdtem betegeskedni, egyre többször voltam rosszul és megállapították a pánikbetegséget. Kaptam gyógyszert, egyre erősebbet, mégsem változott semmi., és csak azt éreztem, hogy a gyógyszer sem megoldás a problémáimra. Valami más kell, csak nem tudtam, hogy mi. (Mert azt még nem tudtam, hogy VALAKI tudja csak megváltoztatni az életemet)
Közben nagyobbik gyermekünk életében elérkezett az idő az iskolaválasztásra. Szerettük volna, ha a református általános iskolába kerülne be. Ehhez keresztelő kellett, mert gyermekeink nem voltak megkeresztelve. Nem jártunk hitben, nem foglalkoztunk Istennel még a keresztelés kapcsán sem, és csak formalitásnak vettük az egészet. Mi még nem értettük Isten szavát a keresztelőn, pedig akkor már ő egyengette az utunkat, hogy megismerhessük Őt. Most nagyon hálás vagyok Istennek, hogy akkor szeretettel fogadtak minket!
Így aztán örültünk, hogy nagyobbik gyermekünk „jó helyre”, egyházi iskolába került. Itt megint találkoztam az elfogadó szeretettel. Megérintettek a szeretetvendégségek, ünnepi áhítatok, de nem változtam semmit: a munkanélküliséggel és betegségemmel voltam elfoglalva. Kisebbik fiam is iskolás lett és voltak neki tanulási gondjai, ami miatt még jobban elkeseredtem. A kisebbik gyermekem osztályából két gyermek édesanyja adta át életét az Úr Jézusnak, konfirmáltak is. Velük beszélgettem sokat, panaszoltam el nekik, ami bántott. Ők is elmondták, hogy vannak problémáik, és van rá megoldás is: az Úr Jézus, és az imádság.
Nem értettem, azt viszont láttam rajtuk, hogy ragyognak, nincsenek összemenve a terhek alatt. Hívtak gyülekezetbe, elmentem, mert kíváncsi voltam, hogy mit kaphatnak ott, amitől jól érzik magukat. Aztán mondtam nekik, hogy ne haragudjanak, semmit sem értek abból, ami a templomban elhangzik. Valamin még fel is bosszantottam magamat, vagy előfordult, hogy rosszullét jött rám, amitől megijedtem. Igen, mert a Sátán is résen volt és nem akart még egy megtérőt. Isten viszont továbbra is küldte mellém az Ő angyalait, a két anyukát, akik- hála az Úrnak- nem adták fel és szeretettel hívtak továbbra is a közösségbe. Elkezdtem velük járni a kedd reggeli áhítatra, ahol nem csak nekik, hanem nekem is nagyon örültek a nénik Katókával együtt. És ha nem is értettem az Igét, a szeretetet akkor is éreztem és vágytam közéjük. Erőt vettem magamon és aztán újra el-elmentem az istentiszteletekre, de ragaszkodtam e két anyukához. Fontos volt, hogy ott legyenek mellettem.
2009-ben sikerült elhelyezkednem a Diósgyőri Bölcsődében. Itt ismerkedtem meg későbbi hitbeli testvéremmel. Hamar kiderült, hogy ő is jár gyülekezetbe, hisz Istenben és elkezdett foglalkoztatni, hogy mi az hogy hit, hogy kell hinni, újjászületés stb. Elmentünk egy betániás testvérhez is, hogy beszélgessünk erről, majdnem, hogy azt akartam, hogy tanítson meg hinni. Lelkészeinkkel is beszélgettem, akik a János 3,16 „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” ige alapján mondták el az örömhírt, hogy mit tett értem Jézus, mi a bűnbocsánat, hogyan születhetek újjá, Krisztusban hogyan nyerhetek új erőt. Az istentiszteleteken is elindult bennem valami, belül valami mocorgott a lelkemben, de akkor még nem tudtam, hogy ez már a Szentlélek munkája. Gyülekezetünkben egyre több alkalomra mentem el, akkor már égett bennem a vágy, hogy minél többet tudjak az Evangéliumról, Istenről, vágytam rá, hogy megismerhessem Őt. Ezeken az alkalmakon (imaóra, kedd reggeli áhítat, Betánia) tanulmányoztuk a Bibliát, idősebb testvérekkel, lelkészeinkkel beszélgettünk az igéről és a Szentlélek egyre többet megértetett velem. Hogy mikor adtam át az életemet az Úrnak? Pontos dátumot nem tudok. De elérkezettnek láttam az időt, hogy megvalljam bűneimet, ami már nyomasztott és jó volt letenni, megvallani. Ma is szükségem van rá, amikor elbukok és azt kérem: „Teremts bennem tiszta szívet, ó Uram, és az erős lelket újítsd meg bennem!” Aztán arra az istentiszteletre emlékszem, amikor Jézusról és a tanítványiról volt szó és hallottam, hogy tőlem, Nagyné Boros Edittől azt kérdezi Jézus:- Edit, akarsz-e a tanítványom lenni? – és majd kiugrott a szívem – Igen, akarok! Követni akarlak! És ezt nem feledem, így van mai napig is. Most már tudom, a legjobb, leghatásosabb gyógyszert kaptam, Jézust. Az Ő sebei árán gyógyultam meg én is.
Hálás vagyok Istennek, hogy célt adott életemnek és most már tudom, érzem, tapasztalom, hogy mi a boldogság. Betöltötte azt az űrt, ami bennem volt. Most is változtat, formál, de meg is erősít hitben a próbák során. Igéjével int, tanít, vezet és bátorít.
Hálás vagyok Istennek, hogy olyan testvéri közösséghez tartozhatok, ahol jelen van a Szeretet. Az Úrtól kaptam szolgálatot is a gyülekezetben és van elhívásom gyülekezeten kívül is.
Dicsőség Istennek!
Nagyné Boros Edit