Dr. Dobos Attila Művész Úrral való találkozásom és tőle ajándékba kapott karácsonyi kazettám rövid története.
Majdnem hihetetlen, de a „múltszázad” végéig kell gondolatban visszalépegetnem, amikor fel akarom idézni az Önnel való találkozás feledhetetlen alkalmát.
Valamikor a 80-as évek végén érte az Avas Szállodánkat az a megtiszteltetés, hogy Ön külföldi útjáról haza érkezve lefoglalta az éjszakai bárunkat, nagyon rangos barátai, vendégei számára. Minden szállodai vendégként történt mozgását a legnagyobb tisztelettel vettük körül s versengtünk, hogy ki adhatja át a szobakulcsot az Ön számára.
Az alkalom nyilván zártkörű volt, s így már annak is örültünk, hogy hajnalban külön kéréssel fordult hozzánk: „Kérem költsenek fel fél 11-kor, mert újabb fontos programom van a holnapi napon!” „Nagy tisztelettel és örömmel Művész Úr” mondtuk kórusban és ez a hang, nem a szolgálatos portások rutinos megnyilatkozása volt, hanem a meghatódott szívünk hangja.
Az ügyes londinerünket küldtük fel másnap először lelkére kötve, hogy csak nagyon finoman, halkan kopogjon és úgy várjon a visszajelzésre. Kicsit zavartan és röstelkedve jött vissza a beosztottunk mondván, hogy ugyan erősebben is kopogtatott, de semmiféle jelzést nem kapott vissza.
Nagy volt a vendégforgalmunk és délelőtt már egyedül voltam beosztva, így nem mehettem fel azonnal, de a rutinos, csupaszív és vendégszerető szobaasszony Zsuzsika Néni máris jelentkezett: „Bízzák csak reám, majd én nagyon udvariasan, de felébresztem a Művész Urat!”
Őszintén meg voltunk lepődve, amikor ő is zavartan és mentegetőzve jött vissza, már-már egy kis rosszullétre gondolva „A centrál kulccsal nem tetszett próbálni óvatosan benyitni?” – kérdeztem. „Bevallom még azt is próbáltam, de belülről benne van az ajtóban a kulcs, s így még az sem nyitja” -vallotta be. Ekkor már én is nyugtalan lettem, s kértem a londinert, ültesse le az érkező vendéget néhány percre, amíg fölmegyek a szállodába. Akkor már szobaasszony, takarítók, mind ott voltak és őszintén szorongtak a Művész Úr egészségéért. Ismételten előfordult, hogy a vendég a nagy lelkesedés közepette gyógyszerre fogyasztott alkoholt, a gyógyszer bevétele után nagyon korán s abból már komolyabb bajok is származtak.
Elhatároztam, hogy félreteszem az udvariaskodást és egyre erőteljesebben kezdtem kopogtatni, sőt már-már kicsit dörömbölni is az ajtón. Egyre többen verődtek össze a folyósról is vendégeink közül, kik mind ismerték személyesen vagy hírből Művész Urat. Komolyan szorongani kezdtem és nagyon féltettem VIP vendégünket, de még mindig nem akartam mentőt hívni. Telefonon a vezetés is óvatosságra intett. Ekkor a szobaasszonyunk a kulcs mellett bekukucskálva látta, hogy nyitva van a vendégünk ablaka. Erre én nagyon megörültem s még inkább akkor, amikor láttam, hogy a szomszéd szoba viszont üres. Gyorsan átmentem a szomszéd szobába, kinyitottam az ablakot és így felülről és közelről jól láthattam, hogy itt fenn az emeleten, az ablak alatt egy néhány, mintegy 5cm-es téglacsík húzódik végig a falon. Ezt lentről még soha nem vettem észre, nem figyeltem reá.
Mivel diákként szertornáztam és munkatársaimat is megleptem időnként egy-egy magasabb lépcsőkorláton való kézenállással, nem jelentett problémát és rögtön kimásztam az ablakon. Teljesen a falhoz lapulva és kicsit a malteros, festékes falból is magamra szedve átcsúsztam a Művész Úr ablakáig.
Pillanatok alatt bent voltam a szobában és izgatottan ágya fölé hajolva, aggódva kérdeztem: Művész Úr! Hogy érzi Ön magát? Él még Művész Úr?! Mire ő szintén nagyon meglepetten kérdezi tőlem: „Kérem mi történik itt?! Mintha valami földrengés lett volna, erős zajt nagy csapkodást hallottam. Mi történt a szállodában?” Hála Istennek semmi sem, csak az Ön életéért aggódtunk és okoztunk egyre nagyobb zajt. S akkor egyre inkább felébredve így szólt: „Na de kérem, hogy kerül maga egyáltalán ide? Hiszen az ajtót bezártam és a kulcs benne is van az ajtóban. És miért ilyen meszes, festékes a ruhája?” Azért, mert a másik szobából kimászva a falhoz tapadva csúsztam át és ugrottam be az Ön ablakán. „Na de én magasan az emeleten lakom. Nem félt, hogy lezuhan?” Ezt akkor elfelejtettem Művész Úr, mert akkor még Önt féltettem. Mindnyájan megnyugodtunk, hála Istennek nincs semmi baj. A Művész Úr is csak érthetően fáradtabb volt, mint máskor. Egyébként is mi a szállodai vendégeink esetében soha nem kapcsoltunk semmilyen felmerülő problémát az ital fogyasztással össze, hanem mindig a „fáradtságra, az influenzára, a frontvonulásra” vezettük vissza a gyengélkedést, mert úgy éreztük, hogy ezekkel a kifejezésekkel tartozunk tisztelt vendégeinknek a helyzet teljes tisztázására…
Az én műszakom is úgy alakult, hogy már nem találkozhattam ismételten Művész Úrral. Amikor másnap újból megjelentem, a nekem nagyon sokat segítő Szánta Editke munkatársam azzal fogadott, hogy „Művész Úr elutazásakor leadott egy magnetofon kazettát, melyen családi jellegű darabok voltak, s kérte adjam át, mint az ő személyes ajándékát annak a kollégámnak, aki még életveszélyes helyzetet is vállalt ő érette.”
Mivel ebben az időben többfelé is laktam és nem is volt magnetofonom, nem is tudtam meghallgatni a kazettát. Közben naponta 2-3 zenekart és énekescsoportot is hallgatunk munka alatt az egységeinkben, tehát kicsit el is felejtkeztem a kazettáról. Editke azonban női érzékenységével csak biztatott, hogy hallgassam már meg mi lehet a szalagon. Jó majd holnap behozom s így a pult mögött a portai magnón meghallgatom. Így is lett. Már az első halláskor elbűvölt a szépsége és az üzenete is a darabnak. Annyira, hogy éjfél felé, amikor a külső egységekből az üzletvezetők a napi elszámolást kezdték behozni, s már a szállodai hallban többnyire csend volt, ismét feltettem a szalagot, kicsit leguggoltam a készülékhez és félhangosan nagy gyönyörűséggel hallgattam. Megragadott a bizalom is. A mostani időkben – gondoltam – ilyen nyíltan bevonni engem, egy kis névtelen szállodai portást, az ő családjának, Szüleinek, Testvéreinek hitvilágába s megvallani, amit tömegek elhallgattak, vagy letagadtak volna, hogy Édesapjuk Bibliát olvas és együtt énekelnek. Úgy éreztem ott állok én is a családdal együtt a fa alatt és már nem csak én, hanem az én szüleim, testvéreim és mind együtt énekelünk és együtt hallgatjuk az Igét. Minden sor és szó a szívemen talált. És tudtam, hogy én egy emelettel magasabban is azonnal kimásznék az ablakon ezért a Dr. Dobos Attiláért.
Gondolataimba, érzéseimbe merülve észre sem vettem, ebben a kicsit pult mögött lebújt helyzetemből, hogy a szakszervezti elnök is megérkezett az egyik külső egységből. Mivel engem egészen nem látott, de a hangok őt is megragadták, megállt s egyszer csak megszólalt a pulton kívülről: „Dani mit hallgatsz?!” Tudtam, hogy Istvántól nincs távol vallási, hitbeli öröksége, de hivatalosan mégis jelentősen vezető helyzetben volt. „Ó nem is tudom, de már ki is kapcsoltam a gépet”, válaszoltam. (Tudni kell, hogy én az uralkodó ideológiát tekintve meglehetősen fekete bárány voltam…) „Dani, te valami gyönyörű karácsonyi éneket hallgattál. Ide figyelj, te ismersz engem hidd el, semmi bajod nem lesz ebből, de nagyon kérlek – csak a vidéki rokonaim részére- készítse nekem egy másolatot, erről az énekről, ne félj semmit, bízzál bennem!” Megígértem és néhány nap múlva át is adtam a kazettát. Alig egy hét múlva a vállalat párttitkára jött oda hozzám, amikor üres volt a hall. Ő távolabbról érkezett a vállalathoz és jelentős megbecsültsége volt mind hivatalos megyei, sőt országos vezetői részről is, de a dolgozók is elfogadták. Az az igazság, hogy jóakaratú és segítő szándékú férfiú volt. Hozzám fordult és azt kérdezte: „Dániel, hogy van? Mi újság?” Köszönöm, csendben megvagyok. Jó a vendégkör, sok a munkánk. „Idefigyeljen, régóta ismerjük egymást, tudja, hogy nem szoktam senkinek ártani. Magának sem akarok. Pista barátomtól hallottam, hogy egy gyönyörű karácsonyi éneket, dalt kapott dr. Dobos Attilától. Tudja, a családomra, vidéki rokonaimra gondolok. Ne féljen, semmi bántódása nem lesz. Adjon nekem is egy ilyen kazettát. Hallottam, hogy ez nem egy veszélyes, ellenséges anyag, ez csak egy ünnepi, családi emlék. Ne féljen, ez közöttünk marad. „Láttam, hogy a darab, valóban rendkívüli, megragadó üzenete és művészi előadása fogta meg az ő szívét is a hallomások alapján. És bizonyára ő is emlékezett valami hasonló, szülői lelkületre. Úgy éreztem, igazában az Úr Lelke szólt a darabon keresztül és most olyan életek is, akiktől elvárták, hogy ezeket az örökségeket elfelejtsék és ne emlékezzenek arra, hogy ők is egy korábban hitben élő nemzedék gyermekei. És arra sem, hogy az ő Édesapjuk sem szégyellte, hogy a gyertya gyújtás énekléssel lesz igazán közösségi ünneppé és a Biblia olvasással lesz az Úr Jézussal megszülető, élő közösséggé. Mintha az ő szívükben is újra élni kezdett volna az örökség. Egy dal, egy őszinte családi, művészi bizonyságtétel legyőzte a világhódító ideológiát a szívükben. A gyermekek őszinte hitvallása a világ tagadását.
A vendégek által kitöltött bejelentőlapok adatait egy nagy könyvbe írtuk be minden éjszaka. Gyorsan visszalapoztam és megkerestem a dr. Dobos Attila nevét. Szerencsére jól olvasható volt a lakcíme is. Még az éjszaka írtam egy hosszabb köszönő levelet a kazettáért, s mindenért, s bevallottam, hogy már többeknek készítettem a dalról, az énekről másolatot, most kérve bocsánatot és utólagosan engedélyt arra, ami történt. Mi több azt is írtam, hogyha Ön meg tudott szólítani sokakat egy rövid dalon keresztül, bizonyára egy egész országot meg tudna szólítani további szerzeményeivel?! A levél a címzettig jutott. De ez már egy másik történet. Most maradjunk a karácsonyi dalnál és annak el nem erőtlenedő üzeneténél: a bizonyságtétel életre hívó erejénél és ajándékánál.
Visszagondolva a leírtakra talán szabad ugyancsak gondolatban köszöntést küldeni neki nem csak a magam, hanem egykori Miskolci Avas Szálloda sok, nagy egységben szolgáló dolgozói, vezetői – már régen a földi életből hazahívott tagjai – nevében is, és olyan fiatalok nevében is, akikhez szintén eljutott a dal és ma is éneklik, kívánjunk dr. Dobos Attilának és Szeretteinek békességes, áldott karácsonyt és egészségben szolgáló gazdag, bizonyságtevő Új Esztendőt! Olyat, melyben kérésének megfelelően nem szégyelljük, hogy nekünk is van szívünk, és tudjuk, hogy teremtmények, emberek vagyunk csupán, akiket Isten megszólított, s akinek választ adhatunk és gyermekeivé lehetünk.
Művész Úr! Köszönjük Istennek az Ön életét, a dalt és a dalait.
Szabó Dániel