A 90. Zsoltár szerint az életünk ideje tovatűnik, mintha repülnénk. Az emlékezés nagy ajándéka lelassítja, vagy meg is állítja ezt a suhanó szárnyalást, és néhány pillanatra egy helyben függeszkedünk a szembeszéllel, mint a kémlelő madár. Ha aztán olyan a lég és a napsugárzás, a lelkünk még énekelni is kezd, mint a pacsirta, egy helyben szálldosva ég és föld között. A Miskolci Pannónia Szálloda és Étterem kisebb, de rangos egységén belül olykor előfordult, hogy az érzékeny és felkészült munkás-csapat valami szépre, ünneplésre vágyott, amivel megajándékozhatja szélesebb vendégseregét, és önmagát is.

Ez a szándék először Varga László üzletvezető főnököm szívében melegedett meg, aki kezdettől fogva nagyon baráti módon bánt velem és teljes bizalommal bevont terveibe, amit eddig így másoktól nem tapasztalhattam.

Így született az a gondolat – amikor a ’80-as évek erre már lehetőséget adtak –, hogy szervezzünk olyan kiemelkedő vacsora-estéket, melyeken egy-egy országosan ismert személyiség friss és felelős előadása, üzenete meglepetést és meggazdagodást jelenthetett sokak számára. Akkor ez nyilván a szorosan ellenőrzött mozgásformák és határok óvatos feszegetése, akár átlépése is volt, a szakmai cél hangsúlyozásának betakarásában.

A kezdeti, és visszhangos kísérletek után egy nagyobb lépésben professzor dr. Velkey László, gyermekkórházat alapító és igazgató tudós, de keresztyén hitében és hazafiságában is mélyen elkötelezett személyére gondoltunk. Az ő híre ekkorra már nem csak városunknak, de országunknak a határát is régen átlépte.

Legyen szabad az ifjabb nemzedékért egy-egy mondatban felidézni az ő korszakos nagyságát, érezve, hogy az igazán jelentős folyamatok soha nem csupán a mi napjainkban kezdődtek el. A professzor úr nekrológjában (1927–2010), melyben számtalan tudományos rangjáról olvashatunk, hadd emeljük ki, hogy 1982-től az MTA Tud. Minősítő Klinikai Bizottságnak is tagja. Továbbá 1992-2002-ig a Miskolci Akadémiai Bizottság Orvos-Biológiai Szakbizottságának elnöke. A Gyermek Egészségügyi Központ megálmodója, megalapítója, és első igazgatója is. De „elévülhetetlen érdemeket szerzett az Avasi Jezsuita Gimnázium és ökumenikus templom létrehozásában is”. Majd a búcsú-beszédből: „Velkey László életműve arra is tanít, hogy az egészségügy határai nem állnak meg az intézmények, és rendelők falainál. Minden ízében közösségi ember volt, aki integrált, szervezett, és mindig „az egészben” gondolkodott”. Az ő szemléletében még a Nemzet jelenlegi határainál sem álltak meg gondolatai, vagy tennivalói.

A személyéről szóló döntésünk tehát megszületett, és a levelet is megírtam. Érdekes lehetne újból olvasni, hogyan törekedtem a legnagyobb tisztelettel felkérni professzor urat egy előadás megtartására az éttermünk díszvacsoráján. Valószínű, hogy az előadás témájára nem is mertünk gondolni, mindezt reá bíztuk a tudós férfiúra.

Nagy várakozásban voltunk, s néhány nap múlva a szálloda portájára telefonhívást kaptunk, melyben professzor úr nagyon tisztes, de határozott hangon közölte, hogy személyesen kíván meghallgatni minket ebben az ügyben, időpontot is kaptunk. Kivasalt, kikefélgetett szállodai egyenruhánkban, nagy izgalmak közepette érkeztem üzletvezető barátommal együtt a „meghallgatásra”. Professzor úr személyisége, szikár alakja, egész tekintélyt sugárzó megjelenése, hangja, kórházi irodája mind egyszerre érzékeltették a közöttünk lévő nagyságrendeket.

Kérem, köszönöm a levelüket, meghívásukat, és most szeretnék néhány dolgot előrebocsátani: sajnálom, de én előadásokat vagy magyar, és nemzetközi orvos konferenciákon, vagy éppen a mostani reform-országgyűlésben szoktam tartani. A szálloda és étterem, s az ünnepi díszvacsora nem az én világom, nem az én katedrám. Nem volt ebben a megállapításban semmi lekezelő, megvető, mégis éreztük, megértettük, hogy az ő hivatása, hazai és nemzetközi megbecsültsége nem szolgálhat vendéglátó-ipari, üzleti, és reklám célokat, bár valóban nem erre gondoltunk. Hogyan szabad itt még szólnunk? Néztünk egymásra főnökömmel őszinte szorongással.

Istenem segíts meg a válasz-adásban, sóhajtottam lelkemben, s akkor a következő igaz gondolatot kaptam: Igen tisztelt professzor úr! Nagyon hálásan köszönjük, hogy személyesen tetszett fogadni minket, és bocsánatot kérünk, ha meghívásunkkal, felkérésünkkel méltatlan helyzetbe hoztuk professzor urat. Ha szabad mégis szándékunkat pontosabban megfogalmazni, hadd mondjuk el nagy tisztelettel, hogy mi olyan betegnek, gyógyításra szorultnak látjuk az egész társadalom, sőt egész nemzetünk életét is, hogy nemcsak a parlamentben, és a nemzetközi konferencián, és nemcsak az éttermi díszvacsorán, de minden utcasarkon szükség lenne egy katedrára, sőt egy szószékre is, mely állapotunkat gyógyítaná.

Mit hallok?! Nézett őszinte csodálkozással a szemünkbe professzor úr. Maguk a társadalmat és a nemzetet említették?! Vagyis a vendéglátás keretei között annak a sorsa is szorongatja magukat?! Köszönöm a meghívást, el fogok menni, és megtartom az előadásomat, de engedjék meg, hogy én is kérdezzek valamit: maguk ilyen emelkedett szemlélettel jól meg akarnak élni Magyarországon? Ha nem is jól, válaszoltam, de legalább jó lelkiismerettel. Tűnődő mosoly volt a válasz. Látszott, sok gondolat fordul meg az ő szívében is. A szakadék, amelyre az volt írva, hogy „üzlet”, áthidalódott, s mi egy keskeny pallón bátortalanul egyensúlyozva, melyen ákom-bákom betűkkel ez állt: „felelősség”, átmerészkedtünk az ő oldalára. Erős, férfias kézfogása már nem a távolságot hidalta át, hanem megerősítettük egymás kezeit a jóra…

Egy korábbi alkalommal Fekete Gyula író vendégünk tartott előadást. (Sok-sok más könyve mellett az Éljünk magunknak? szerzője) S akkor én, egy szíveket érintgető kántáló karácsonyi gyermekcsoportot is beloptam a programba. Mivel társaim tudták, hogy nagyon vágynék újból valahogyan becsempészni az evangéliumot, óva intettek, hogy professzor úr esetében el ne rontsak valamit meggondolatlanul, mert ő – mondották – nemcsak kiváló, de nagyon szigorú ember is. Nem tudhattam, hogy most igazában majd Velkey professzor úr fogja „becsempészni” az evangéliumot.

Nagy ajándék volt számomra, hogy főnököm László ebben az evangéliumi – rejtett – törekvésben teljes szívvel támogatott és a vendégkör válogatásában is. Az ő takarásával, befedezésével – csendben – egy kisebb „keresztény” konferenciát is szerveztünk. Miközben az este hivatalos, szakmai kivitelezését kiváló kollegiális kapcsolatai révén nyilván főnököm tervezte és vezette, nagyon bölcsen és nagyvonalúan. Így a kívülállók és az illetéktelenek csak a” szakmát” látták, míg mi együtt a „hivatásunkat” is vágytunk betölteni.

Nagy lázban voltunk mindnyájan. Külföldön dolgozó magyar szakács barátunkat hívtuk haza. Személyre szólóan küldtünk meghívókat. Professzor úr legalább 20 orvossal jelentkezett be. Mi pedig lelkileg érintett, értő, becsületes, és együtt-gondolkodásra kész vendégeket hívogattunk. Amikor egy népes családi körben (Kiss Zoltán és felesége, Madarász Marika) elmondtam a tervünket, ahol a 14 gyermek közül többen is ápolónői szakon tanultak, egyszerre kiáltottak fel: hiszen mi a Velkey professzor úr könyvéből tanulunk csecsemőgondozást! Tetszik tudni, hogy ennek a borítólapján belül az 1Kor 13 versei állnak idézetként: „ha embereknek, vagy angyaloknak nyelvén szólok is, de szeretet nincsen énbennem, semmi vagyok…” – egy egész szakasz a Bibliából. A gyermekek mind nagyon szépen énekeltek, zeneiskolába is jártak, a későbbi „Bolyki Brothers” unokatestvérei voltak. Tetszik tudni, kérdezték, hogy ez a „szeretet himnusza” meg is van zenésítve, gyönyörű a dallama, és mi tudjuk is énekelni? Isten Lelke – úgy éreztem –, bekapcsolódott a szervezés munkájába…

A vacsorajegyek drágák voltak, 500 Ft egy személyre. Az én fizetésem ekkor 5 ezer forint volt. Vettem én is tíz jegyet. A gyermekeknek átadtam ezeket és kértem, más-más kerek asztalhoz üljenek majd le egyen-egyenként és figyeljenek, hogy az Úr mikor nyit valamilyen lehetőséget számukra. Mivel a terítők a földig értek, egy asztal alá még egy gitárt is becsempésztek. A programot és menüt is kinyomtattuk, és színes selyem szalagokra rányomtattuk a szeretet himnusza bevezető szakaszát is, ezzel a megjelöléssel: „Idézet Velkey professzor úr csecsemő-gondozói szakkönyvéből”. A szalagokat, a programot és a menüt a tányérok két oldalán helyeztük el. Minden hely megtelt. Ünnepi nyitás, zene, őszinte meghatottság, köszöntések. Maga a főszakács és a szakácsok magyarosan díszített szakács ruhájukban, süvegükben szolgáltak fel az első körben. Nagyon gazdag menü, számtalan fogás, italok, ahogyan szokott történni, desszert, kávé, capuccino.

Vacsora után kértük fel professzor urat előadása megtartására. Az ő egykori számítógépében talán még ma is megvan az anyag, én arra emlékszem, hogy a pszicho-szomatikus hátterű, társadalmi betegállapot feltárásáról és a szeretetről szólt, mint gyógyító erőről. Bátor, tudós és hitvallásos fogalmazásban hallhattuk őt. Megdöbbent csend követte az előadást, s a lelkek megszólítottsága tükröződött az arcokon. Munkatársaim biztatására a mikrofonhoz mentem: Mélyen tisztelt professzor úr, és egész ünnepi Vendégkörünk! Sem én, sem szolgáló közösségünk nem méltó és nem alkalmas arra, hogy a professzor úr egész társadalmunkhoz, nemzetünkhöz szóló üzenetét értékeljük. Mi egyszerű, de hivatásunkban elkötelezett szolgáló emberek vagyunk. Annyit mégis elmondhatunk talán, hogy egy szellemi, lelki sugárzásban éreztük magunkat az előadás alatt. Magam azon töprengtem, honnan tör elő ez a sugárzás? S akkor egyszerre úgy éreztem, hogy a professzor úr szakkönyvének belő borító oldaláról, az ott olvasható üzenetből..

Ha a föld jó, s a napfény beragyogja, akkor ott ki fog zöldülni a fű. Én egész csoportunk nevében felajánlom nagyra becsült vendégeinknek, hogy ők köszönjék meg, értékeljék, vagy kommentálják ezt a nagyszerű előadást. Kapjon választ ez az üzenet. Hölgyeim és Uraim, itt a mikrofon, zöldelljen ki a fű! A terem vibráló várakozással telt meg, de egy-két percig senki nem mozdult. Akkor hirtelen innen is, onnan is – jelzésem nélkül – kedves fiatalok álltak fel, s jöttek a mikrofonhoz. Valaki még egy gitárt is hozott, gyönyörűen hangzott az ének, betöltötte az egész éttermet, és mind a szíveket. Az ének elhangzása után professzor úr is felállt, és odament az ifjú éneklő csoporthoz, és ezt mondta nekik: „menjetek haza, és köszönjétek meg Istennek és szüleiteknek, hogy neveltek, és tanítottak arra a szeretetre, melyről Pál apostol beszél.” Felszabadult, őszinte légkör töltötte be az egész termet.

Hosszú együttlét után búcsúztunk a hazainduló vendégektől, külön is az orvos-csoporttól, és professzor úrtól, aki még megvárta az ajtóban a később induló énekeseket, és még egyszer szeretettel köszöntötte őket. Végül a terem egyre üresebb lett, de szívünk egyre inkább megtelt örömmel, hálaadással, és azokkal az érzésekkel, melyeket ilyenkor csak a felszolgáló és a szolgáló életek kapnak ajándékba, s amiért, mai napig hálás vagyok Istennek, főnökömnek és barátomnak.

(A szerző 32 évig volt kizárva az egyházi szolgálatból.)

P.s. Ha hosszú évek után újból meglátogatom az akkor még nagyon fiatal, induló, de ma már vezetői, igazgatói beosztásban levő munkatársaimat, és elmegyek az éttermet is megnézni, különös érzés fog el. Ha tele van, s ha üresen áll, templommá minősül nékem újra minden, s hálás szívvel emlékezem: itt ismételten velünk volt az Isten, és előttünk is járt!

Lejegyezve részemről barátomnak és testvéreimnek

 

Dr. hc Szabó Dániel

Tiszáninneni Református Egyházkerület főgondnoka

MRE Zsinatának Alelnöke

Vélemény, hozzászólás?