Olvasandó: Korinthusiakhoz írt 2. levél – 2. fejezet
12-17. vers
„(12) Amikor pedig Tróászba érkeztem Krisztus evangéliumának ügyében, és kaput nyitott nekem az Úr, (13) nem volt lelkemnek nyugalma, mivel nem találtam ott testvérünket, Tituszt. Ezért elbúcsúztam tőlük, és elmentem Macedóniába. (14) De hála legyen Istennek, aki Krisztusban mindenkor diadalra vezet minket, és ismeretének illatát minden helyen megjelenti általunk. (15) Mert Krisztus jó illata vagyunk Istennek mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között. (16) Ezeknek a halál illata halálra, azoknak pedig az élet illata életre. És erre ki alkalmas? (17) Mert nem vagyunk olyanok, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem tisztán, mintegy Istenből szólunk Isten előtt, Krisztusban.”
/Revideált Károli Biblia (Veritas)/
Napi parancs (2/2): Isten jó illatának lenni.
Vajon nem volt hűtlenség Páltól, hogy otthagyta Troást, ahol Isten „kaput nyitott” neki az evangelizációra? Ha egyszer ott megáldotta az ÚR jó eredményekkel, akkor ott kellett volna tovább szolgálnia, hogy még többen megtérjenek – ez lenne a szokásos emberi észjárás szerint a természetes: ahol siker van, ott kell folytatni, ott a helyünk. Arra kell menni, ahol nincs ellenállás, nincs probléma. Miért kellene keresni a bajt, a nehezebbet. „Ugyan mit foglalkozik még ezekkel a problémás korinthusiakkal! Ő igazán megtette, ami rajta múlott” – mondhatnánk, hogy felmentsük ez alól a gond alól. De Pál éppúgy, sőt felelősségteljesebben szívén viselte a már megtért felebarátainak, testvéreinek (!) a sorsát, mint azokét, akik még evangélium hirdetésére vártak. „Nem volt lelkének nyugalma”, amíg nem kapott valami biztató hírt, ezért elébe ment Titusznak Macedóniába. És lám, Isten ezt a lelkületet kétszeresen megáldja! Jó hírt kap Korinthusból és Macedóniában is diadalmasan terjed az evangélium szolgálata által. Ezért kiált fel ujjongva: „Hála pedig az Istennek, aki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban” – Igen, ez a fontos: mindenkor Krisztusban lenni, járni, dönteni, megmaradni a „Krisztus színe előtt”. Akkor garantált a „diadal”, ha „Istenből szólunk az Isten előtt a Krisztusban.”
Mit jelent ez a furcsa bizonyságtétel?
Istentől – azaz minden, amit mondott Istentől eredt, tehát nem emberi kitalálás, hanem prófétai szó volt;
Isten előtt – azaz azzal a lelkiismeretességgel és felelősséggel, hogy Isten tekintete előtt jár, Ő mindent lát – azt is, amit senki más;
Krisztusban – azaz Krisztus nevében szólt és tett mindent, akár pogányok, akár már megtért keresztyének között forgolódott. Az Ő tekintélyével az Ő szószólójaként.
Ezért mondhatja dicsekvés nélkül, hogy „diadalra vezette” az Úr, mert akár merre járt a Krisztus jóhírének jó illatává lett az emberek között, tisztán, hűségesen és eredményesen. Nem virágillatról van itt szó, melyet mindenki szeret, hanem a szentség illatáról, ami megosztja az embereket. A tömjénről, ami szétválaszt: vannak, akik szeretik, vannak, akik egyenesen szenvednek a tömjénfüsttől. Így osztja meg a Krisztusról szóló evangélium ma is a hallgatókat: vannak, akik hitre jutnak, vannak, akik elfordulnak keserű lélekkel. De a következmény is megoszlik. Vannak, akik üdvözülnek, vannak, akik elkárhoznak!
MA: a mi dolgunk ugyanaz, mint Pálé: illatozzunk, szent illattal a világban: Istenből, Isten előtt, a Krisztusban tisztán, hamisítatlanul szólva az Isten Igéjét!