Olvasandó: Mózes 4. könyve, 10. fejezet, 8-10. vers
„(8) A kürtöket pedig Áron fiai, a papok fújják. Örök rendelkezés legyen ez nektek nemzedékről nemzedékre. (9) Ha hadba mentek földeteken a titeket háborító ellenségetek ellen, akkor is azokkal a kürtökkel fújjatok riadót. És akkor megemlékezik rólatok az ÚR, a ti Istenetek, és megszabadultok az ellenségeitektől. (10) Az öröm napján, az ünnepeiteken és a hónapok kezdetén is fújjátok meg a kürtöket, amikor egészen elégő áldozatot és hálaáldozatot mutattok be, és megemlékezik rólatok a ti Istenetek. Én vagyok az ÚR, a ti Istenetek.”
/Revideált Károli Biblia (Veritas)/
Napi parancs (10/1): Figyeljük és értsük meg a kürtölők szavát!
A tegnapi Igével kapcsolatban arra hívta fel a figyelmünket egyik testvérünk, hogy Isten népe mennyire függött a „felhőtől”, vagyis Isten vezetésétől. Állandó készenlétben és Istenre figyelve kellett lenni, hogy mikor induljanak, mikor álljanak meg és megfogalmazta azt az óhaját, hogy milyen jó lenne, ha mi is ilyen bizalommal és főleg készenléttel figyelnénk Isten arcát. A felhő határozta meg, hogy mikor induljanak, meddig maradjanak. A mai Igében kürtökről és a kürtök által kihirdetett jelrendszerről olvasunk, amelyekkel már azt is lehetett tudatni, hogy ha indulni kell, hová, miért, kiknek, mikor kell indulni. Meg lehetett érteni, ha összegyülekezésre, ha tábor bontásra, ha ünneplésre, ha harcra, vagy ha áldozatbemutatásra szólított a kürt hangja által az ÚR. Ez is Isten bölcs gondoskodása volt. Az Örökkévaló „jelbeszéde” a leghétköznapibb emberrel és a Sátortól (= a felhőtől) legmesszebb lakókkal is. Akik nem értették a felhő szavát, megérthették a kürtök szavát, mert az meg volt magyarázva, hogy melyik jel mit jelent.
Eszembe jut a Zsidókhoz írt levél bevezető kijelentése: „Miután sokszor és sokféleképpen szólt Isten hajdan az atyákhoz (a próféták által),…(2) ez utolsó időkben Fia által szólt hozzánk, (Zsid 1:1-2)”. E mostani mi időnkben tehát egyszülött Fiában kapjuk a vezetést: amit ő mondott, amit ő tett, amire ő tanított, ahogy viselkedett, amiket ígért, amiktől óvott stb. – azokban van számunkra Isten akarata. Mindezt honnan tudjuk? A Szentírás bizonyságtételéből! Hogyan válik személyes vezetéssé? A Szentlélek bizonyságtétele által! Ahogy maga az Atya szólt Róla: „Ő az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm – Őt hallgassátok!” (Máté 3,17.) Lehet azt mondani, hogy nekünk maga Jézus a „felhő”, akinek mozdulására úgy kell figyelnünk, mint az izraelieknek kellett a Sátoron nyugvó felhőre. Úgy kell figyelnünk, úgy kell függenünk tőle. A Szentlélektől áthatott igehirdetés és bizonyságtevés pedig a két „ezüstkürt”, amikre „jól tesszük, ha figyelünk, … mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem Isten szent emberei a Szentlélektől indíttatva szóltak” (v.ö.:2Péter1,19-21.).
Figyelemre méltó, hogy a kürtöket Áron fiai, a papok fújták. Tehát a papok dolga volt érteni a „felhő” mozdulását, (=Isten szándékát) és a megértett akaratot tovább hirdetni a trombitákkal. Elmondhatjuk, hogy a mai igehirdetők is ilyen trombitások. Nagy felelősség, hogy ne legyen se bizonytalan, se hamis, se félreérthető a „trombita” hangja, hanem legyen prófétai: felfele és előre mutató! Ezért a „hallgatóknak” nagyon fontos imádkozniuk a tombitálókért. Eszünkbe jut itt az az ígéret, amikor maga az Örökkévaló fújatja majd meg a harsonákat angyalaival az elragadtatás napján, mikor Jézus Krisztus eljön a felhőkön az övéiért. Az lesz csak az örömteli harsonaszó! Mert bevisz a mi Urunk az Ő örök, tökéletes nyugalmába. Tudsz-e már hitben előre örvendezni ennek?