Olvasandó: Mózes 4. könyve, 23. fejezet, 7-12. vers

„(7) És elkezdte példabeszédét, és azt mondta: Arámból hozatott ide Bálák, Móáb királya kelet hegyeiről, és azt mondta: Jöjj, átkozd meg nekem Jákóbot, és jöjj, kárhoztasd Izráelt. (8) Miért átkozzam azt, akit Isten nem átkoz, és miért szidalmazzam azt, akit az ÚR nem szidalmaz? (9) A sziklák tetejéről nézem őt, a halmokról tekintek reá. Íme, olyan nép ez, amely egyedül fog lakni, és nem számítja magát a nemzetek közé. (10) Ki számlálhatja meg Jákóbot – száma, mint a por – és Izráelnek csak a negyedrészét is? Bár halna meg lelkem az igazak halálával, és olyan lenne az én utolsó napom, mint az övé! (11) Ekkor azt mondta Bálák Bálámnak: Mit teszel velem? Azért hoztalak, hogy átkozd meg ellenségeimet, és íme, te igen megáldottad őket! (12) Ő pedig így felelt: Hát nem arra kell-e vigyáznom, hogy csak azt szóljam, amit az ÚR ad a számba?”

/Revideált Károli Biblia (Veritas)/

Napi parancs (23/1): Vigyázzunk a szánkra!

Bálák arra kérte Bálámot, a varázslót, hogy mondjon átkot Isten népére. De Isten visszafordította a saját fegyverét: prófétává tette, mert Ő adott mondanivalót varázsló-szájába: áldást kellett mondania. Egyszerűen nem tehetett mást. Isten uralta a száját. Mégis így fejezi ki magát: vigyáznom kell, hogy azt szóljam, amit az Úr adott az én számba! A „vigyázás” annak a megőrzését jelenti, amit ránk bíznak. Isten rábízta Bálámra a népe felőli tervét és azt kellett kimondania. Isten adott a szájába szót. De a vigyázás jelenti azt is, hogy felelősek vagyunk azért, ami ki jön a szánkon – vagyis őrizkednünk kell attól, hogy olyat mondjunk, amivel ártunk és nem építünk. Őrizkedni az olyan beszédtől, ami nem Isten szerint való.

A legtöbbet az ember a szájával vétkezik. De ugyanígy, a legtöbb ember nem veszi figyelembe az ártalmasságát. Jakab apostol és Pál apostol is felismerte, hogy még a keresztyének is meggondolatlanul használják a szájukat. Ezért mindketten nyomatékosan intik a hívőket, hogy vigyázzanak, csak azt mondják, ami illik, ami épít, amivel áldanak.


Pál:
„Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Ef 4:29)

Jakab:
„Ha valaki azt hiszi, hogy kegyes, de nem fékezi meg a nyelvét, hanem még önmagát is becsapja, annak a kegyessége hiábavaló.” (Jak 1:26)  

„(8) a nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni, fékezhetetlenül gonosz az, telve halálos méreggel (9) Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: (10) ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie. (11) Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból árasztja-e az édes és a keserű vizet?” (Jak 3:8 – 3:11)

Mit adott az Úr Bálám szájába? Áldást! Ha az életünket átadtuk Jézusnak, akkor a testünk is, minden szervével együtt az Övé. A nyelvünk, a szánk is, ezért lehetséges, hogy mégis „megszelídüljön” és ne halálos méreggel legyen telve, hanem szelíd, építő beszéddel, áldással.

Vélemény, hozzászólás?