4Mózes 34. – Napi parancs 1.

Olvasandó: Mózes 4. könyve, 34. fejezet, 1-6. vers

„(1) Azután így szólt az ÚR Mózeshez: (2) Parancsold meg Izráel fiainak, és mondd meg nekik: Ha bementek Kánaán földjére az a föld, tudniillik Kánaán földje, jut nektek örökségül a következő határok szerint: (3) déli határotok a Cin-pusztától fogva Edóm határáig húzódjék, majd a Sós-tenger végétől kelet felé. (4) Kerülje meg a határ dél felől az Akrabbim-hágót, és menjen Cin felé, és Kádés-Barneától délre végződjék. Haladjon tovább Hacar-Addárig, és menjen át Acmón felé. (5) Azután a határ Acmóntól forduljon Egyiptom patakjáig, és a tengernél végződjék. (6) Nyugati határotok a nagy tenger legyen. Ez legyen a nyugati határotok.”

/Revideált Károli Biblia (Veritas)/

Napi parancs (34/1): Fogadjuk el Istentől kapott határainkat!

Isten maga jelölte ki Izrael hazájának határait. Izrael soha nem hódította meg teljes egészében mindazt a területet, amit Isten kijelölt számukra. Sőt volt, hogy az egészet elveszítették – évezredekre. Mai napig a világ legveszélyesebb diplomáciai vitatémája: Izrael hazájának földrajzi határvonala.

Örök kérdés a határkérdés. Hol a határ? A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Kinek van joga meghúzni, korlátokat állítani? Mert határ az kell! Mivel térben és időben élünk és nem egyedül, ki kell jelölni lakóteret, mozgásteret, életteret – egyénnek, közösségnek, országnak, jog- és érdekszféráknak. Meddig mehetek el, mit, mennyit és hogyan birtokolhatok? És még sok oka és célja lehet a határszabásnak. Már az Édenben is volt határ: egy „próbafa”, ami meghatározta az ember mozgásterét: bármerre, bármeddig mehetett, bármit birtokba vehetett – kivéve azt az egyet. Isten szabta meg ezt a határt. Az ember átlépte, és ezzel magának igényelte a határok meghúzásának jogát. Látjuk a történelemből, mi lett belőle: örökös határvita, háborúk, nyomor, halálgyár, egyének és népek életében egyaránt. Az emberi önzés és önkényesség folyton összeütközéseket szül a határkérdésekben. Nemcsak a földrajzi élettérben, hanem az erkölcsi, kapcsolati, jogi és érdeki élet területén is.

Mit szabad, mit nem, mi a jogos, mi nem, mi az, ami jár és mi nem stb.? Ki az, aki ezeket elfogulatlanul meg tudná határozni? Az egyedül bölcs, igazságos, és szerető Isten, akinek mindenkinek a legjobbat akarja. Akié a mindenség, “Akiben élünk, mozgunk és vagyunk” – és ezért egyedül ő jogos a határokat megszabni. Ő szabta meg a népek lakóhelyeit, és az egyének „sátrának” cövekeit. Fogadjuk el Istentől kapott határainkat! Ez azt jelenti elsősorban, hogy ne lázongjunk, ne panaszkodjunk, ne másra és ne mássá lenni sóvárogjunk. Ne vessük meg azt, amit kaptunk. Sokan nem a szükségeikhez, hanem a világ kínálta választékhoz és ezek által gerjesztett vágyaikhoz igazítják életvitelüket. Elhagyják otthonaikat, vagy „áthelyezik hazájukat” a könnyebb, kényelmesebb élet csábító ígérete miatt. Az igazság az, hogy legfeljebb jobban boldogul (= anyagilag), de nem lesz boldogabb – a szó teljessége tekintetében. Lehet, hogy „több lesz az asztalon” (és a garázsban), de kevesebb lesz az „asztal körül” (= az otthonban) az élet. Vagyis megsínyli az ilyen döntést a családi, és a közösségi élet. Pedig ezek nélkül szűkebb lesz a határ. Ne legyünk tehát hűtlenek ahhoz a közeghez, amibe helyezett az Isten. Például, hazánkhoz, társunkhoz, közösségünkhöz stb.. Legyünk hálásak értük és értékeljük életterünket. De ez nem jelenti azt, hogy nem törekedhetünk mindig a többre, a jobbra. Természetesen kérhetünk többet, mást, és kapunk, kereshetünk és találunk, zörgethetünk és megnyittatik nekünk. Lásd Jábec imáját (1Krón.4,10.). De Istentől kérjünk. Tőle várjunk – Őt keressük – vágyainkkal és szükségeinkkel. Csak fogadjuk el Istentől kapott határainkat. Mert azok bizonyos, hogy helyükön vannak! Azok nem korlátok, hanem lehetőségek. Mindig többek, mint amennyit meg tudunk hódítani.

Leave a Reply