4Mózes 7. – Napi parancs 2.

Olvasandó: Mózes 4. könyve 

7. fejezet, 89. vers

“Mikor pedig bement Mózes a gyülekezet sátrába, hogy beszéljen Istennel, hallotta annak szavát, aki a bizonyság ládájának fedele felől szólt, a két kerúb közül. Onnan szólt hozzá.”

 

8. fejezet, 1-4. vers

“Azután így szólt az ÚR Mózeshez: Szólj Áronnak, és mondd meg neki: Úgy rakd föl a mécseket, hogy a hét mécses a mécsestartó elé világítson. Úgy cselekedett Áron, és úgy rakta föl mécseit a mécsestartó elejére, ahogy az ÚR megparancsolta Mózesnek. A mécsestartó pedig ilyen alkotású: vert aranyból készült ötvösmunka mind a szára, mind a virága. Olyan forma szerint készítették a mécsestartót, amilyet az ÚR mutatott Mózesnek.”

/Revideált Károli Biblia (Veritas)/

Napi parancs (7/2): Legyen gondunk a „fényirányra”: a ránk bízott mécses ne csak befele, kifele is világítson!

Az előző versek arról tudósítanak, hogy
most már minden a „helyén” van! Minden elrendezve a Sátorban és körülötte is. Minden felkenve, megszentelve, használatba véve. Sok-sok ajándékkal felszerelve.

A pillanat jelentősége óriási!
Miután mindent elrendeztek Mózes bement a Sátorba, hogy szóljon az Örökkévalóhoz, egyszer csak meghallotta az Úr hangját, ahogy Ő szólt Mózeshez! Hallelúja! A találkozás létrejött! Az Úr megszólalt a bizonyság ládájának fedele felől! Ott volt köztük! De mit hallunk ebben az óriási jelentőségű pillanatban? „Szólj Áronnak, mikor felrakja mécseket, azok a gyertyatartó elé világítsanak!” –  ugyanis Áronra és a többi papra volt bízva a Szentélyben a mécses gondozása. De hát nem volt ennél fontosabb, nagyobb horderejű mondanivalója az Örökkévalónak ebben az óriási jelentőségű pillanatban?!!! Valami kijelentés, valami prófécia, valami buzdítás? Mi legalábbis egy ilyen pillanatban ilyesmiket várnánk, nem?

Épp ezért sok tudós írásmagyarázó „szerkesztői tévesztésnek”, vagy a másolók tévedésének tulajdonítják ezt a bejegyzést. Nem fér a fejükbe, hogy kerül ide ez a rendelkezés? Én nem vagyok tudós, de úgy gondolom nincs itt tévedés. Számomra fontos üzenete van ennek, hogy amikor az Úr eljön találkozni a Sátorba az akkori két legjelentősebb szolgájával Mózessel és Áronnal, akkor elsőként a mécses fényének az irányára irányítja a figyelmet: nem mindegy, merre világítson. Mert miről is van itt szó?  A Szentélyben a Gyertyatartó volt az egyetlen fényforrás. Ablak nem volt a Sátoron, az ajtó pedig vastag kárpittal betakarva. Egyszerű fizikai szerepét tekintve a gyertyatartó egyik feladata volt, hogy bevilágítsa a szolgálati helyet, hogy a szolgálók lássanak. E rendelkezés szerint a mécsesek fényének a gyertyatartó előtti térre kellett világítani, ahol szent kenyerek asztala volt. De ez csak az egyik jelentősége volt a Gyertyatartónak. Ez a tárgy egyben kifejező szimbólum is volt: Isten világosságát hirdette. Isten világosság, nincsen benne semmi sötétség. Mégpedig nemcsak „fizikai” világosság, hanem szellemi, életet, áldást jelentő világosság. Ő a világ világossága! Ezt a Gyertyatartó anyaga, formája és az elhelyezkedése is (!) kijelentette. Anyaga: arany – az igazság és szentség szimbolikus nemesféme. Formája: tömör, egyetlen darabból verve, hétfelé szerteágazó karok tartották a tulajdonképpeni világító eszközöket, a mécseseket. Több igehely tanúsága szerint a hét tartókar a mécsesekkel együtt a Szentlélek hétféle személyiségjegyét szimbolizálják. A hét jegye, vagy kiterjesztése a Szentléleknek: az Úrnak Lelke, a bölcsességnek és az értelemnek Lelke; tanácsnak és hatalomnak Lelke; az Úr ismeretének és félelmének a Lelke. (Ézsaiás 11,2.)

Ezeknek a kifejezéseknek az értelme és üzenete most nem fér bele ennek az írásnak a terjedelmébe. De összességében ezek mind olyan „szellemi fényhatások”, amelyekkel azért rendelkezik a Szentlélek, hogy ne csak a Sátorban világítson (=jelenjen meg), hanem k i f e l é  is, a Sátoron kívülre is sugározzon azokra, akik odajöttek Istent keresni és imádni. Úgy gondolom, hogy amikor a szolgáló papok ki- és beléptek a Szentélybe, a kárpitot fel-felemelték, félretolták, és ilyenkor a Szentély mélyéről kisugárzott, kivilágított rájuk a Menora ragyogó fénye – az isteni Szellem, a Szentlélek minden világossága és mind a hét áldása. Akik a Szentélybe bepillanthattak, számukra a Menóra fénye jelentette az Isten jelenlétének a tapasztalását. Maga az itt használt héber szó is „arcot”, „frontvonalat”, „jelenlétet” jelent. Szerintem ezért kellett a mécseseket a világító nyílásukkal így elhelyezni. Ezért lett ez az első rendelete a Sátorból megszólaló Örökkévalónak. Mert az Úrnak ennyire fontos, hogy lássuk, értsük, tapasztaljuk az Ő életadó világosságát, amikor közelítünk Hozzá. Sőt, annyira fontos, hogy Ő maga jött közel hozzánk Egyszülött Fiában, testet öltve a Názáteri Jézus személyében, akit János evangélista úgy mutat be, mint a világ Világosságát. Ő teljes volt a Szentlélekkel, mikor itt járt testben a Földön, ezért teljességgel felmutatta önmagában a Hét Lélek jegyeit. Sugározta, hogy Ő Úr, az Atya Isten dicsőségére, hisz hatalommal, bölcsességgel értelemmel tanácsolta az embereket. Golgotai áldozatában pedig bemutatta a tökéletes istenfélelmet és ismeretet! Mennybemenetele után pedig elküldte maga helyett a Szentlelket, hogyha hiszünk Neki és Őt követjük a Lélek világosságában tudjunk járni.

Isten papjaiként (=egyetemes papság) azonban ne csak mi „fürödjünk” a Szentlélek fényességének áldásaiban, hanem irányítsuk a fényt azok felé, akik még kívül vannak. Ez a bizonyságtevő, hitvalló élet! Hisz maga Jézus mondta a tanítványainak: „Ti vagytok a világ világossága, nem rejtethetik el a hegyen épült város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem, hogy a gyertyatartóba tegyék hogy fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.” (Mt.5,14-15.)

 

Legyen hát gondunk a „fényirányra”: a ránk bízott mécses ne csak befele, kifele is világítson!

Leave a Reply