4Mózes 7. – Napi parancs 2.

Épp ezért sok tudós írásmagyarázó „szerkesztői tévesztésnek”, vagy a másolók tévedésének tulajdonítják ezt a bejegyzést. Nem fér a fejükbe, hogy kerül ide ez a rendelkezés? Én nem vagyok tudós, de úgy gondolom nincs itt tévedés. Számomra fontos üzenete van ennek, hogy amikor az Úr eljön találkozni a Sátorba az akkori két legjelentősebb szolgájával Mózessel és Áronnal, akkor elsőként a mécses fényének az irányára irányítja a figyelmet: nem mindegy, merre világítson. Mert miről is van itt szó?  A Szentélyben a Gyertyatartó volt az egyetlen fényforrás. Ablak nem volt a Sátoron, az ajtó pedig vastag kárpittal betakarva. Egyszerű fizikai szerepét tekintve a gyertyatartó egyik feladata volt, hogy bevilágítsa a szolgálati helyet, hogy a szolgálók lássanak. E rendelkezés szerint a mécsesek fényének a gyertyatartó előtti térre kellett világítani, ahol szent kenyerek asztala volt. De ez csak az egyik jelentősége volt a Gyertyatartónak. Ez a tárgy egyben kifejező szimbólum is volt: Isten világosságát hirdette. Isten világosság, nincsen benne semmi sötétség. Mégpedig nemcsak „fizikai” világosság, hanem szellemi, életet, áldást jelentő világosság. Ő a világ világossága! Ezt a Gyertyatartó anyaga, formája és az elhelyezkedése is (!) kijelentette. Anyaga: arany – az igazság és szentség szimbolikus nemesféme. Formája: tömör, egyetlen darabból verve, hétfelé szerteágazó karok tartották a tulajdonképpeni világító eszközöket, a mécseseket. Több igehely tanúsága szerint a hét tartókar a mécsesekkel együtt a Szentlélek hétféle személyiségjegyét szimbolizálják. A hét jegye, vagy kiterjesztése a Szentléleknek: az Úrnak Lelke, a bölcsességnek és az értelemnek Lelke; tanácsnak és hatalomnak Lelke; az Úr ismeretének és félelmének a Lelke. (Ézsaiás 11,2.)

Ezeknek a kifejezéseknek az értelme és üzenete most nem fér bele ennek az írásnak a terjedelmébe. De összességében ezek mind olyan „szellemi fényhatások”, amelyekkel azért rendelkezik a Szentlélek, hogy ne csak a Sátorban világítson (=jelenjen meg), hanem k i f e l é  is, a Sátoron kívülre is sugározzon azokra, akik odajöttek Istent keresni és imádni. Úgy gondolom, hogy amikor a szolgáló papok ki- és beléptek a Szentélybe, a kárpitot fel-felemelték, félretolták, és ilyenkor a Szentély mélyéről kisugárzott, kivilágított rájuk a Menora ragyogó fénye – az isteni Szellem, a Szentlélek minden világossága és mind a hét áldása. Akik a Szentélybe bepillanthattak, számukra a Menóra fénye jelentette az Isten jelenlétének a tapasztalását. Maga az itt használt héber szó is „arcot”, „frontvonalat”, „jelenlétet” jelent. Szerintem ezért kellett a mécseseket a világító nyílásukkal így elhelyezni. Ezért lett ez az első rendelete a Sátorból megszólaló Örökkévalónak. Mert az Úrnak ennyire fontos, hogy lássuk, értsük, tapasztaljuk az Ő életadó világosságát, amikor közelítünk Hozzá. Sőt, annyira fontos, hogy Ő maga jött közel hozzánk Egyszülött Fiában, testet öltve a Názáteri Jézus személyében, akit János evangélista úgy mutat be, mint a világ Világosságát. Ő teljes volt a Szentlélekkel, mikor itt járt testben a Földön, ezért teljességgel felmutatta önmagában a Hét Lélek jegyeit. Sugározta, hogy Ő Úr, az Atya Isten dicsőségére, hisz hatalommal, bölcsességgel értelemmel tanácsolta az embereket. Golgotai áldozatában pedig bemutatta a tökéletes istenfélelmet és ismeretet! Mennybemenetele után pedig elküldte maga helyett a Szentlelket, hogyha hiszünk Neki és Őt követjük a Lélek világosságában tudjunk járni.

Isten papjaiként (=egyetemes papság) azonban ne csak mi „fürödjünk” a Szentlélek fényességének áldásaiban, hanem irányítsuk a fényt azok felé, akik még kívül vannak. Ez a bizonyságtevő, hitvalló élet! Hisz maga Jézus mondta a tanítványainak: „Ti vagytok a világ világossága, nem rejtethetik el a hegyen épült város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem, hogy a gyertyatartóba tegyék hogy fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.” (Mt.5,14-15.)

Legyen hát gondunk a „fényirányra”: a ránk bízott mécses ne csak befele, kifele is világítson!