Korinthus 7. – Napi parancs 2.

Általában nincs olyan helyzet, amelyben ne lehetne az Urat szolgálni. Ha valakit nem a kedve szerint való sorsba állított és abban hívta el az Ő szolgálatára, az világos jele annak, hogy abban a sorsban akarja is, tudja is az Ő céljaira felhasználni. Van ott bizonyára alkalom és lehetőség bőven arra, hogy az ember Őneki éljen! (17–23.) És ezért a keresztyén embernek sohasem lehet főgondja az, miként változtathatna külső sorsán. Ám törekedjék a világ szerint is jobb helyzetbe, de első és főgondja az, hogy a meglevő állapotában az Úré legyen. Ne siessen tovább, előbbre, a maga helyéről, hanem előbb „abban maradjon meg az Isten előtt”. Aztán majd Isten megadja a kívánt változást is!

Minden hívőnek legfontosabb tudnia, hogy ő Krisztus rabszolgája és neki tartozik engedelmességgel így minden hivatás minden társadalmi helyzet a Mestertől való függésben válik egyenlővé és minden munka mesternek végzett keresztyén szolgálattal válik. Mert Isten mindenkit elhívott valamilyen munkára és elvárja, hogy ki ki hűséges legyen a maga hivatásában. Ezzel magasztossá és szentté teszi mind a munkát, mint pedig a munkást. A keresztyén ember tehát minden körülményben, helyzetben, társadalmi állapotban, munkában képes békességben élni és Isten előtt felelősséggel végezni a feladatát. A megtérés gyökeresen megváltoztatja az ember lelkiállapotát, Isten és emberekkel való kapcsolatát, életviteli irányát és minőségét, de semmilyen változást nem hoz feltétlenül társadalmi helyzetére vagy hivatását a nézve. Olykor nincs ínyükre saját helyzetünk és az gondoljuk, hogy belső változással feltétlenül együtt jár, illetve jár nekünk a külső dolgok megváltoztatása, megjobbítása. Pál itt tulajdonképpen megparancsolja, hogy mindenki legyen megelégedve a maga sorsával. A megtéréssel megváltozik mindnyájunk sorsának az iránya, mert onnantól nem a halál a sorsunk, hanem az üdvösség. Nem lefelé tart az életünk, hanem felfelé hív el. De ez nem jelenti azt, hogy a „sorskérdéseink”-ben is gyökeres változás áll be. Példaként a körülmetélkedést és rabszolgaságot említve úgy beszél róluk, mint külső dolgokról és azt hangsúlyozza, hogy ne ezekkel foglaljuk le magunkat, hanem inkább a kedvesség gyakorlásával és azokkal a dolgokkal, szolgálatokkal, amelyeket Isten megkövetelt tőlünk mivel, hogy egyedül ezek értékesek előtte. Ki-ki maradjon meg abban az állapotban, amelyben elhívatott, ki-ki legyen megelégedve a maga hivatásával.

MA: maradj és forgolódj megelégedéssel, odaadással azon a területen helytállva, ahova Isten elhívott.