2×12 km – élet Jézussal és Jézus nélkül!

Jézus két tanítványa nehéz szívvel és összezavarodva bandukol Jeruzsálemből az Emmaus felé vezető úton. Szomorúak, mert elveszítették azt, akiben reménységük volt: Jézust. Majd később, még ugyanazon a napon, ugyanazon az úton rohannak visszafelé, szinte szárnyalva az örömtől. Ugyanazok, ugyanazon az úton, teljesen különböző életérzéssel. – mi történhetett?! 

Az, hogy találkoztak a feltámadott Jézussal. Nélküle mentek – vele jöttek!

Pál apostol az Efézusi levélben kétféle életszakaszról beszél: a Krisztussal járó és a Krisztus nélkül járó élet különbségéről (Ef 2:1-6): „Titeket is megelevenített, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, melyekben jártatok egykor e világnak megfelelően a levegőbeli hatalmasság fejedelme szerint, ama lélek szerint, amely most az engedetlenség fiaiban munkálkodik. Egykor mi mindnyájan ezek között forgolódtunk, követve testünk kívánságait, cselekedve a test és a gondolatok akaratát, és természet szerint a harag fiai voltunk, mint mások is. De az irgalomban gazdag Isten az ő nagy szeretete által, amellyel minket szeretett, minket, akik halottak voltunk vétkeinkben, Krisztussal együtt megelevenített – kegyelemből van üdvösségetek –, és vele együtt feltámasztott, és vele együtt ültetett a mennyekbe Krisztus Jézusban”.

Nos, ezt láthatjuk a Lukács evangéliumában valóságosan megtörténni az emmausi tanítványok életében. Életüknek két szakaszában látjuk őket: bandukolásuk kifejezi, hogy milyen az élet Krisztus nélkül, a visszafutásuk, hogy milyen az élet Krisztussal. Akkora a különbség, mint az élő és a halott között.

Az emmausi tanítványok Jeruzsálemből hazafelé tartva Krisztus nélkül mennek. Még akkor is, amikor Jézus melléjük szegődik és elkezdenek beszélgetni. Mert nincsenek még tudatában annak, hogy Jézus az, aki jelen van az életükben. Akit gyászolnak, azzal beszélgetnek – hát azért szomorúak letargikusak és semmi reménységük nincs. Ám, amikor megnyílnak a szemeik és felismerik azt, hogy maga Jézus ül az asztaluknál és Jézus az, aki velük is volt, amíg ideértek, akkor egyszeriben megfordul az életük. Nemcsak szimbolikusan, hanem szó szerint visszafordulnak Jeruzsálembe azon az úton, amin idáig jöttek. Futva, alig várva, hogy elmondhassák a tanítványoknak, hogy mit tapasztaltak Jézussal, hogyan találkoztak vele és hogy mit jelent a számukra. Boldogok, reményteljesek, frissek, erősek Ugyanazt a 12 kilométert egészen máshogy teszik meg.

Hányszor vagyunk mi is így életünk bizonyos szakaszaival. Mindannyian Úton vagyunk, az élet folyamán mindannyian be kell járjuk az élet különböző szakaszait és ez az eset azt mutatja mennyire nem mindegy, hogy milyen lelki-, milyen tudat állapotban járjuk végig életünk útját. Megéljük-e azt, hogy Jézus igenis velünk van, Jézus meghallgat minket, Jézus beszél hozzánk, megmagyarázza az életünk dolgait, eseményeit, illetve cselekszik,  – mint ahogy látjuk a történetben: akkor is velük volt mikor, nem úgy élték meg. Sőt mikor felismerték, hogy ott van velük a feltámadt Jézus, hiába tűnt el a szemük elől, ettől kezdve tudatában voltak annak, hogy nem Jézus nélkül, hanem a feltámadt Jézussal folytatják az életüket és most már Vele együtt teszik meg újra azt az útszakaszt Jeruzsálembe.

Még mi, mai hívők is, akik hisszük, tudjuk és meg vagyunk győződve, hogy Jézus él, velünk van, mi is beleesünk abba hibába, hogy valami eltakarja Jézust a szemünk elől. Nem ismerjük fel az életnek az eseményeiben, az életünk egy-egy szakaszán nem látjuk, hogy: „De hát ott van Jézus!”; De hát cselekszik Jézus, De hát szól hozzánk Jézus. Vezet bennünket és ő munkálkodik a szívünkben, hogy ne csüggedjünk, ne essünk pánikba, vagy reménytelenségbe, depresszióba.

A tanítványok életének a fordulópontját ez a szó jelzi, hogy „megnyilatkozának a szemeik”. Megnyíltak arra, hogy a földi eseményeket, földi történéseket, helyzetet, mennyei megvilágításban, mennyei fényben lássák. Fedezzék fel, hogy több az élet és magasabb szempontok, célok és magasabb ívei vannak a földi eseményeknek, mint amit emberi szemmel, emberi ésszel felfogni tudunk. 

Sajnos mi sokszor ezek alapján tájékozódunk: a földi dolgok alapján, mert földből gyökerezünk, földhöz ragadtak vagyunk és csak az emberi perspektívát és dimenziót látjuk és nem csoda, hogy földbe döngöl bennünket ez a fajta életszemlélet, életlátás. Inkább mondanám vakságnak, sötétségnek, amíg meg nem látjuk a dolgok, a földi történések mennyei perspektíváját. Ezeket magyarázta Jézus nekik az egész úton keresztül, amikor azt olvassuk, hogy Mózestől kezdve az összes prófétán át bizonyította, hogy amik történtek azoknak azért kellett így történnie, mert Isten így tervezte és így vitte véghez azt a csodálatos végcélt, hogy az Ő Fia, a Messiás bemenjen a dicsőségbe és nem csupán azért, hogy ő újra dicsőségben legyen, hanem hogy minket is bevigyen a dicsőségbe, ahogy az Efézusiakhoz írt levélben olvassuk ezt a 2. fejezetben (4-9.v.): 

„De az irgalomban gazdag Isten az ő nagy szeretete által, amellyel minket szeretett, minket, akik halottak voltunk vétkeinkben, Krisztussal együtt megelevenített – kegyelemből van üdvösségetek –, és vele együtt feltámasztott, és vele együtt ültetett a mennyekbe Krisztus Jézusban, hogy megmutassa az eljövendő időkben az ő kegyelmének felséges gazdagságát irántunk való jóságából a Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből nyertetek üdvösséget, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekből, hogy senki se dicsekedjék.„

Biztos nem tudták megfogalmazni, de ez az áldás töltötte be a szívüket, amikor megnyilatkoztak a szemeik! Neked be tudja-e most tölteni ez az örömhír a szívedet? Mitől nyíltak meg a szemeik? Ez is egy nagyon fontos üzenete a történetnek. Attól, hogy közösségbe kerültek Jézus Krisztussal. Már az úton is együtt voltak ugyan Jézussal, de sokáig szomorkodtak még, mert nem kerültek rögtön közösségbe. Van ilyen: ott van Jézus az életünkben, de nem vagyunk vele közösségben. Pedig ő mindent megtett ezért és meg is tesz ma is. Jézus meghallgatta őket, megálltak, figyelt rájuk, kérdezett, átélhették, hogy valaki foglalkozik velük, a lelkiállapotukkal, hogy mi megy végbe bennük. Olyan csodálatos, hogy a mi Istenünk ilyen. Jézus itt példázza azt, hogy mi Istennel beszélgethetünk. Istennek elmondhatjuk a lelkünket nyomasztó gondolatainkat, megkötöző fájdalmakat gerjesztő dolgainkat, mert Ő meghallgat minket. Még meg is álltak – ahogy mondja Lukács –, ami azt jelenti, hogy nemcsak úgy futtában, nem csakúgy menet közben, hanem úgy elmélyülve a dolgokban. Sokszor rajtunk múlik, hogy nem tudunk elmélyülni az Istennel való csendességben, közösségben, mert nem állunk meg! De ugyanígy fontos mozzanat a történetben az, hogy Jézus úgy tett, mintha tovább akarna menni mindazok után, amit mondott, de a tanítványok nem engedik el. Miért nem engedik el? Mert közben hevült a szívük, mikor hallották! Vagyis elkezdett a Szentlélek munkálkodni, a hitet elkezdte bennük gerjeszteni. És ebben nem álltak ellen, nem hagyták, hogy a körülmények elszakítsák tőle, tudniillik, hogy éppen véget ért a közös útjuk. Nem hagyták, hogy ez elválassza őket, hanem el kezdtek ragaszkodni Jézushoz. Marasztalták. Tehát ott volt a vágy bennük, a többet akarás. Rájöttek, hogy itt olyan munka folyik értük, olyan dolgoknak lehetnek részesei, amit nem szabad elengedniük, hogy tovább menjen. Ó minket hányszor elszakít, kiszakít a Jézussal való közösségből a környezetünk vagy az adódó körülmények. Nem hevül a szívünk, hanem langyosan punnyadunk. Lustán megelégszünk annyival amennyire jutottunk. Tehát marasztalták, ezért Jézus ezt nagyon értékelte és bement velük a házukba és mint ahogy a Jelenések könyvében olvassuk: hallották a hangot és megnyitották a szívüket és Jézus bement hozzájuk és velük vacsorált.

MI TÖRTÉNIK, MIKÖZBEN VACSORÁZNAK? 

Megnyílnak a szemeik. Megnyílik a látásuk a valóság, az igazság látására. Fény derül a szívükben és fény derül a dolgokra, mert Jézusnak az a közössége, amit ott szerez nekik rádöbbenti őket arra, hogy amit ők gondoltak, amit ők hittek, hogy mi az igazság az már többé nem igazság nem az a valóság, mert minden megváltozott, a halálból élet lett.

Ők azt hitték, hogy a valóság, a halál, a veszteség, az, hogy Jézus nincs velük és Jézus megmutatta, hogy már nem igazság, ez már a múlté – és az igazság az, hogy itt van, velük van. Erre ráálltak és ez betöltötte a szívüket, s ezzel az örömteli szívvel tették meg újra azt a fárasztó szakaszt, a 12 km-t visszafele. Alig várták, hogy újra azokkal legyenek, akikkel ebben a közös kapcsolatban, közösségben lehettek. Hirtelen újra fontos lett a csapat, amibe eddig tartoztak. Mert Jézus miatt Jézus által tartoztak össze! És mert újra itt van Jézus – újra kell a csapat. Ezt el kell mondani, ezt meg kell osztani. Nem tarthatjuk meg csak magunknak! Hadd örüljenek ők is! Jézus lénye és jelenléte egybeszerkeszti az életünket. Minket is!

Olyan gyönyörű, ahogy Pál ezt is leírja az Efézusi levélben – szinte hevülhet a mi szívünk is amikor olvassuk (Ef 2:13 – 2:22): „Most pedig a Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közeliekké lettetek a Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a kettőt eggyé tette, és ledöntötte a válaszfalat, az ellenségeskedést az ő testében. A tételes parancsolatokból álló törvényt eltörölte, hogy békességet szerezve a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Megbékéltette Istennel mind a kettőt egy testben a kereszt által, megölve azon az ellenségeskedést; eljött, és békességet hirdetett nektek, távolvalóknak és békességet a közelvalóknak. Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához. Ezért tehát nem vagytok már idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és az Isten házanépe, akik az apostolok és próféták alapkövére épültetek, ahol a szegletkő maga Jézus Krisztus. Benne van az egész épület összeillesztve, és benne növekszik szent templommá az Úrban, akiben ti is együtt épültök a Lélek által Isten hajlékává.”