Józsué 24. – Napi parancs 4.

Olvasandó: Józsué könyve – 24. fejezet  
29-33. vers

“(29) Ezek után meghalt Józsué, Nún fia, az ÚR szolgája száztíz esztendős korában. (30) Öröksége határában temették el TimnatSzerahban, amely az Efraim hegyvidékén van, a Gaas-hegytől északra. (31) Izráel pedig az URat szolgálta Józsué egész idejében és a vének egész idejében, akik hosszú ideig éltek Józsué után, és ismerték az ÚRnak minden tettét, amelyet Izráellel cselekedett. (32) József csontjait pedig, amelyeket Izráel fiai fölhoztak Egyiptomból, Sikemben temették el, a mezőnek azon a részén, amelyet Jákób vett meg Hamórnak, Sikem atyjának a fiaitól száz pénzen. Ez József fiainak öröksége lett. (33) Meghalt Eleázár, Áron fia is, és eltemették fiának, Fineásnak a városában, Gibeában, amelyet Efraim hegyvidékén kapott.”

 

/Revideált Károli Biblia (Veritas)/

Napi parancs (24/4): A meghalás és gyász kérdéseiben is Istennek higgyünk!

Józsué, Elezár és József temetése. Szomorú befejezésnek tűnhet, három temetésről olvasni a könyv végén. De földi pályafutásuk leírása igy teljes. Mint ahogy minden emberé, amíg ez a világ fennáll. Született, itt és ekkor, élt így és ennyit, és meghalt, és eltemették. Mindannyiunknak ez a földi élet rajzunk vázlata. Egyedül a Názáreti Jézus életrajza bővült ki még az eltemetése után, mert: harmadnapra feltámadt, és negyven nap múlva visszament a mennybe! De megígérte, hogy mi is követni fogjuk őt, mert helyet készít az övéinek, hogy ott legyünk, ahol Ő van. Ha hiszünk Neki, akkor nekünk a halál és temetés nem csupán rossz hír, hanem reménység kapcsolódhat hozzá.

E három hithősnek a halála és temetése sem lemondást sugall, hanem inkább megnyugvást. Egy-egy hosszú, küzdelmes, de tartalmas élet után „Megnyugodtak fáradozásaiktól”. Az Úr szolgái voltak. Az Úrban éltek, és az Úrban haltak meg! Az ilyeneket boldog halottaknaknevezi a Jelenések könyve. Igy lehet valakinek a halálhíre nem borzasztó, hanem békességet, megnyugvást hordozó az itt maradottak számára.

A Biblia mindig fontosnak tartja megjegyezni kit, hova temettek el. Vajon miért? Úgy gondolom, hogy két okból. Egyrészt kegyeletből. Az emlékezésnek és megbecsülésnek fontos része, hogy „jó helyen” tudjuk szeretteink földi porait nyugodni. Ez megnyugtató és segíti a vigasztalódást. De a keresztyén hívő nem ebben talál vigasztalást, hanem abban, hogy egy napon feltámad a testünk. Másrészt fontos, hogy a halállal kapcsolatos dolgokat, (a halált, a meghaIást, és halottainkat is) a maguk helyén kezeljük. Sok-sok téves, babonás, extrém felfogás, szokás van e nagy ismeretlen hatalmassággal kapcsolatban, amelyek megnyomorítják, megkötözik az emberi lelket. Újabban szokás például, hogy nem temetik el, hanem szét szórják, vagy haza viszik a hamvakat – gondolván, hogy szerettük köztük, velük marad. Ezzel pedig teret adnak a babonaságnak, okkult hatásoknak, a minket körülvevő szellemvilág életellenes tevékenységének. Beviszik a halál szellemét az otthonukba és csodálkoznak, hogy lelkükre telepedik valami titokzatos negatív hatás – miközben „jól esik a tudat, hogy szerettük ott van velük”! De ez hazug dolog, mert közben a lelkük mérgeződik a halálhatás folyamatos besugárzásával. Nagyon veszélyes! A halottaink testének, porainak az élőktől elkülönítve van a helye, és a gyászunkat enyhítő, ha ez a hely a társadalom összessége által tiszteletben tartott, méltó, megközelíthető, ápolt helyen van, hogy kegyelettel őrizhessük elődeink emlékét. Ezért tartja fontosnak a Biblia Józsuénak, Józsefnek, Eleázárnak és sok más megbecsült bibliai szentnek a temetésével kapcsolatban rögzíteni, hogy kik és hova temették el őket.

MA: igazítsuk a meghalással, temetéssel, gyásszal kapcsolatos felfogásunkat és szokásainkat Isten kijelentéséhez!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked*