Olvasandó: Mózes 4. könyve, 27. fejezet, 12-17. vers

„(12) Ezután azt mondta az ÚR Mózesnek: Menj föl ide az Abárim-hegyre, és tekintsd meg azt a földet, amelyet Izráel fiainak adtam. (13) Miután pedig megláttad, te is népedhez takaríttatsz, amint odakerült testvéred, Áron is. (14) Mert föllázadtatok parancsom ellen a Cin-pusztában, amikor perlekedett a gyülekezet, és nem dicsőítettetek meg engem ama vizeknél az ő szemük előtt, a Meríbá vizeinél Kádésban, a Cin-pusztában! (15) Ekkor így szólt Mózes az ÚRhoz: (16) Az ÚR, a minden élőnek lelket adó Isten, rendeljen férfiút e gyülekezet élére, (17) aki kimenjen és bemenjen előttük, kivigye és bevigye őket, hogy ne legyen az ÚR gyülekezete olyan, mint a pásztor nélkül való juhok.”

/Revideált Károli Biblia (Veritas)/

Napi parancs (27/1): Vegyük tudomásul szelíden, amit Isten végez felőlünk.

Mózes a maga 120 esztendejéből az utolsó 40 évben arra igyekezett, hogy Isten népe eljusson az ígéret földjére. Sok fáradtsággal, küzdelemmel, áldozattal teljes évek voltak ezek. Igazán méltó és jogos jutalom lett volna Istentől Mózes számára, ha mintegy koronaként az életművére megadatik neki, hogy ha nem is ő vezeti be a népet, legalább velük együtt bemehetett volna és néhány évet még ott élhetett volna. De nem adatott meg. Ő sem mehetett be, hanem csak távolról láthatta meg a hegytetőről. Hogy miért nem, Isten ugyan megindokolja, de mi olvasók nem igazán értjük, hogy miért is értékelte Isten a Mózes viselkedését is lázadásnak ott a Meriba vizeinél.
Ahogy le van írva az eset több helyen is – legalábbis számomra – nem tűnik egyértelműen lázadó viselkedésnek Mózes elkeseredésből fakadó tette. Végül is megtette, amit Isten kért, de úgy tette, hogy azzal nem szerzett Istennek dicsőséget, nem szentelte meg a lázadók előtt az Úr nevét. De az Örökkévaló Isten ezt is elegendőnek tartotta arra, hogy Mózestől is megtagadja a bemenetelt, mint a többi, valóban lázongótól. Mintha túl szigorú lenne Mózessel! Nem…?

Előfordul olykor, hogy a kegyelmes Isten döntéseit olykor szigorúnak találjuk. Mi talán mást várnánk, másként találnánk jogosnak, kegyelmesnek intézkedéseit. Hajlamosak vagyunk aztán épp ebből a gondolkozásunkból fakadóan, ha nem is lázadni, de értetlenkedni, duzzogni, Istent kérdőre vonni. Ne tegyük!

Lám, Mózes csendesen tudomásul veszi Isten döntését. Bár a búcsú beszédében elárulja, hogy szeretett volna ő is bemenni, kéri is az Urat, de annak határozott szavára elhallgat és átadja a stafétát Józsuénak. Jézusnak is volt egy szelíd kérése a szenvedései kezdetén: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár! Mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.!”

Jézus, aki tökéletesen engedelmes volt mindhalálig itt is példát mutat nekünk, hogy Isten akaratára bízzuk magunkat. A magunkét, elképzeléseinket elvárásainkat tegyük félre. Ha valakinek, Jézusnak valóban joga lett volna lázadni mindaz ellen, amit vele műveltek ártatlanul. De Jézus éppen értünk az Atya döntését szelíden, csendesen tudomásul vette és elviselte helyettünk a halált, mint a bűneink büntetését. Ezért az a méltó, ha mi pedig bizalommal tudomásul vesszük, hogy Ő az Isten, aki lelket ad minden testbe és mindent javukra fordít azoknak, akik Őt szeretik. Ebben legyünk megelégedettek, hálásak és dicsérjük az Urat, mindenkor megszentelve az Ő nevét a lázadozók szemei előtt!

Vélemény, hozzászólás?