Olvasandó: Mózes 4. könyve, 32. fejezet, 1-5. vers
„(1) Rúben és Gád fiainak igen sok jószáguk volt. Amikor látták Jazér és Gileád földjét, hogy íme, az a hely állattartásra alkalmas, (2) odamentek Gád és Rúben fiai, és így szóltak Mózeshez, Eleázárhoz, a paphoz és a gyülekezet vezető embereihez: (3) Atárót, Díbón, Jazér, Nimrá, Hesbón, Elálé, Szebám, Nebó és Beón, (4) az a föld, amelyet megvert az ÚR az Izráel fiainak gyülekezete előtt, állattartásra való, szolgáidnak pedig sok jószáguk van. (5) Majd azt mondták: Ha megnyertük tetszésedet, hadd kapják ezt a földet örökségül szolgáid, és ne vigyél át minket a Jordánon.”
/Revideált Károli Biblia (Veritas)/
Napi parancs (32/1): Ragadjuk meg az Örökkévaló jóindulatát!
Milyen élelmesek ezek a férfiak! Rúben, Gád és Manassé utódai! Alighogy szétosztották a legyőzött midianitáktól rabolt zsákmányt, néhány törzs előáll ezzel a kéréssel: ők hadd telepedjenek le már itt a Jordán túlpartján. Micsoda élelmesség. Megelőztek mindenkit az örökség birtokbavételében. Ők már kinézték maguknak és végül is megkapják, amit a többiek még csak remélnek. Merészen odaállnak Mózes elé és elkérik az éppen meghódított területet.
Az élet manapság is gyakran hoz elő ilyen helyzetet: „szemesnek áll a világ” – a közmondás szerint is. Lehet, hogy te vagy épp ilyen. Vagy téged „előz meg” valaki! Hogy fogadjuk, hogyan dolgozzuk fel? Baj ez? Hogyan ítéljük meg ezt? Elítélendő vagy dicsérendő ez a viselkedés?
A kívánságuk nem, de az áldozatosságuk dicsérendő. Ha csak önzésről van szó, ha csak az érvényesül, az biztos, hogy utálatos Isten előtt. Isten nem kivételezik. Kívánságuk leleplezi önfejűségüket és önzőségüket: Nem törődtek azzal, hogy mi az Isten ígérete. Ők nem a megígért földön akartak letelepedni, hanem amit a szemük már látott. Ahogy érdekük kívánta azt vették figyelembe, azt ragadták meg. De nem ez volt az Örökkévaló által megígért örökségük. Választásuk e világi előnyökre tekintett és nem az Isten ígéretére! Aztán nem voltak tekintettel arra sem, hogy mit szólnak ehhez a többiek! A későbbiekben – a honfoglalás után – is elég önfejűen döntöttek, amikor egy másik oltárt építettek maguknak, mint a többiek, akikhez tartoztak. Meg is lett belőle a viszály. (Józs.22.) Mindezt a jó legelőért, a meggazdagodást ígérő területért. Ezért a Rúben törzse, Gád törzse és Manassé fél törzse, amelyek az ország határain kívül választottak maguknak örökséget, a világgal határmenti szomszédokat, a testi keresztyéneket jelképezik. Ettől óv nagyon Pál: 1.Kor.
Ugyanakkor úgy is értelmezhető a magatartásuk, mint akik a rájuk bízottakért felelősséget hordoznak: család, vagyon (= a nagyszámú állatok), hogy minél hamarabb, minél jobb legyen nekik. A testvéreikkel szolidarítanak: hisz készek a többiekkel együtt harcolni a honfoglalásban (= meg is tették, 7 évig harcoltak testvéreikért). Úgy is értékelhetjük tehát, hogy ők a kivívott győzelmet bátran megragadják, ha már Isten kezükbe adta ennek a földnek a népét akkor élnek annak áldásaival. Ez pedig pozitív, dicsérendő hozzáállás. És bizony van ilyen kijelentés, hogy erőszakosoké az Istennek országa, és hogy igyekezzetek (= erővel törekedjetek) bemenni a szoros kapun! Ezt maga Jézus mondta a tétovázó hallgatóinak.
Nem mellékes végül az, hogy Mózes „jóindulatára” apellálva fordulnak oda kérésükkel. Nem követelőznek, nem hivatkoznak arra, hogy megharcoltak azért a földért, hanem elismerve Isten győzelmét „kegyet”, kegyelmet kérnek Mózestől. Van ennyi alázat bennük, hogy kegyelemnek tekintsék a megnyert örökséget.
Mi tehát számunkra az eligazító mindebben?
Vegyük számításba az Úr „jóindulatát”, kegyelmességére tekintve ragadjuk meg azt az örökséget, amit Jézus Krisztus bűn és halál fölötti győzelmével kiharcolt nekünk. De ne evilági előnyökre vágyjunk, hanem az üdvösségre!